Kedves Olvasóim!

Boldog Karácsonyt és minden szempontból sikeres 2011-es évet kívánok nektek!

Merry Christmas and a Happy and prosperous New Year!

Feliz Fiestas y un venturoso Nuevo Aňo.

Sretan Božić i nova 2011 godina!

ΚΑΛΑ ΧΡΙΣΤΟΥΓΕΝΝΑ

                               (V Ljubljani,  v Trnovski cerkvi Sv. Janeza )

Örökbefogadás - rendszerszemlélettel

A rendszerszemlélet olyannyira (??) belém ivódott, hogy nemcsak a kliensek esetei, de egyéb olvasmányok kapcsán is eszembe jutnak olyan témák, amikről írhatok...
Ilyen ez is.

Sok-sok próbálkozás, rengeteg várakozás.

És mégsem.

Orvosok, barátok-barátnők, pszichológusok, kiscsoportos ülések, oldások, lazítások.

Organikus ok.

Vagy lelki.

Vagy más…

Gyerek nélkül?

Utánajárás, mérlegelés, elhatározás.

Örökbefogadás.

Ez maga a csoda!

Öröm.

Öröm - öröm-öröm.

Vagy mégsem.

Üröm.

„Én nem ezt akartam.” „Nem így…”

Mi történik???

A jó hír sokszor nem hír.

Annál nagyobb port ver fel viszont, ha valaki, pl. a fenti esetet megélve ki meri mondani, hogy ő nem erre számított. Nagyon nem.

Közben már ahhoz is rengeteg lelkierő kell, hogy ezt önmagának bevallja az ember.

Kérdések, önmarcangolás…

Egy ilyen esetről olvashattunk a Nők Lapja 2010/37-es számában, „Azt akarom, hogy ezt ne bánjam meg…” címmel.

Az „anya” csalódottan szembesül nap, mint nap azzal a ténnyel, hogy „gyermekeiről” lepereg minden jó, minden tanítás, minden szép…

„Adtam, adtam és adtam; gondoltam, ha már érzik a jót, akkor engedik, hogy a sajátjuk legyen.” –mondja Hulej Emese beszélgetőtársa.

„Abban a pillanatban, hogy nem látnak, elfelejtenek. Mindent, amit tanítottam. Azt, hogy szépen eszünk és nem beszélünk csúnyán. Ösztönlények. És nagyon nyersek.”

Pusztába kiáltott szó?

Hol lehet itt a hiba?

Gyereket akartál, megkaptad.

Anyai érzés?

Van, aki azt mondja, h ehhez bizony szülni kell…

Van, aki azt mondja, ez nem biztos.

  Bert Hellinger keményen fogalmaz: a gyermekek helye a szülei mellett van, legyenek azok bármilyenek.

Véleménye szerint a „puszta” gyermek-vágyból fakadó adoptálás e rend súlyos megsértése, s ez alól csak az képez kivételt, ha a szülők maghaltak, vagy ha súlyosan bántalmazták, veszélyeztették utódaikat.

  A kiskorúaknak majd’ 1%-a él az állami rendszerben, ebben évtizedek óta nincs változás. „A válság önmagában nem növeli meg a bekerülők számát, ahhoz egy családnak teljesen ki kell merülnie anyagilag, és morálisan is.”- mondja Radoszáv Miklós, a budapesti Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálat általános igazgatóhelyettese. (HVG, 2010. dec.11)

Gyermek van, gyermekre vágyó szülő-jelölt talán még több.

Az örökbefogadás jelenlegi rendszere olyan, amilyen. Adott.

   Kanyarodjunk vissza ahhoz, hogy min áll vagy bukik egy adoptált gyermek felnevelésének sikere.

Illetve, mondjuk csak feltételes módban: min állhat/bukhat.

  Aki az örökbefogadás mellett dönt, annak tudnia kell, hogy a procedúra eredményeként nemcsak a gyermeket, de annak egész családi rendszerét is megkapja!

Gyakori jelenség, hogy fejlődő országból, egy egészen más kultúrából származó gyermeken kívánnak örökbefogadással segíteni az adoptálással, s ekkor nemcsak a gyermek eredeti családjának, de országának, kultúrájának, vallásának, sorsának is meg kell adni a tisztelet!

A „megmentünk téged, egy sokkal jobb életet kínálunk neked” attitűd valójában nem segít a gyermeken. Konfliktusokat generál, lehet, hogy olyan erőseket, hogy a család úgy dönt: „visszaadja” a gyermeket. (Ezzel aztán ismét megéli a gyermek, hogy „nem kellettem”, „nem szeretnek”… )

Vannak bizonyos rendek, melyek ebben a témában is jelentéssel bírnak:

-          Odatartozás joga. A biológiai szülők a gyermekhez tartoznak, a gyermek pedig e szülőpárhoz. Akár tetszik, akár nem, egy adott családba, családi rendszerbe születünk bele. A biológiai szülőket nem lehet egyszerűen félresöpörni egy „alkalmatlan/felelőtlen…, akármilyen volt” bélyeggel! Valószínűleg nekik is megvannak a maguk terhei, családi dinamikáik pedig hatnak...

Egy adoptált gyermeket elsődleges kötelékei a biológiai szüleihez fűzik, ám igen erős sorskötése lesz az örökbefogadó szülőpárral is.

Aki nem tudja, kik a valódi szülei, annak élete hazugságra épül, s ez kihatással lesz boldogulására, jövőjére, boldogságára.

(Igen, én magam is találkoztam már állításon olyan klienssel, akinek témája háttérben ez állt.)

-          Hierarchia. Ebben a vonatkozásban arra gondolok, hogy a biológiai szülő, akár milyen is, mindig elsőbbséget élvez a gyermek szívében, hiszen élete tőlük ered.

A nevelőszülőknek, az örökbefogadóknak meg kell köszönniük (legalább a lelkük szintjén), hogy fenntarthatják, továbbvihetik az általuk teremtett életet!

„Technikailag” ezért is jó, ha a gyermek nem ugyanúgy szólítja biológiai és nevelőszüleit.

(A magyar nyelv gazdagsága sokféle lehetőséget ad erre: édesanya/édesapa, anya/apa, anyácska/apácska, mami/papi…

Ha pedig kezdettől fogva „két születésnapot”, a biológiait és a mi családunkba kerülésének időpontját is megünnepeljük, azzal ugyancsak természetes módon adjuk meg a szabadság és nyíltság lehetőségét, hiszen a két nap ünnepében mindkét szülőpár érdemeinek elismerése rejlik!)

A gyermek hű szüleihez, ugyanakkor hű azokhoz is, akikkel él, akitől azt a „sok jót” kapja.

Hű. És erős belső konfliktust él meg: megosztott a lelke. Nem lesz-e hűtlen a (lehet, hogy nem is ismert) biológiai szüleihez azzal, ha másképp él, másként viselkedik, mint ahogy velük tenné… Szabad-e másnak lennie, lehet-e egy kicsit boldogabb?

A gyermek akkor lehet nyugodt, akkor „szárnyalhat”, ha biológiai és nevelőszülei kölcsönös tisztelettel, elismeréssel, elfogadással tekintenek egymásra. Köszönettel és megértéssel. Ítélkezés nélkül.

Ebben rejlik az adoptáció valódi sikerének kulcsa. A gyermek így már képes lesz tisztelni nevelőszüleit, és valóban elfogadni mindazt, amit tőlük kap.

-          Adás- elfogadás egyensúlya. A szülő ad, a gyermek elfogad. Soha nem tudja visszaadni azt a rengeteg szeretet, aggódást, törődést, az átvirrasztott éjszakákat, a több pénzzel járó túlórákat, az esetleges lemondásokat…

E rengeteg, szeretetből fakadó energiát úgy köszönheti meg leginkább, ha hasonlóképp viszi tovább munkájában, családjában…

A kisgyermekek testi és lelki egészségétől függ a majdani felnőtt testi és lelki egészsége, boldogulása is!

Igen, az örökbefogadás hatalmas felelősség.

Párkák és Pitagorasz

Hogyan kapcsolódhatnak a Párkák, avagy a görög mitológiából ismert Moirák, a sorsistennők - Klóthó, aki az emberi élet fonalát fonja, Lakheszisz, aki ereszti hozzá a "szöszt", s az élet fonalát elvágó Atroposz- Pitagorasz tételéhez?

Görög mesterem, Dimitris Stavropoulos szerint könnyen!

 Nézzük, csak!                                                                                                                                                                                                                       

Ha a lélek egy derékszögű háromszög területe, melyet a fenti istennők határoznak meg úgy, hogy

Atroposz (a függőleges oldalon) képviseli az egyetemes rendet, mindazt, amit őseinktől kaptunk, az állandóságot és stabilitást;

Klóthó (a vízszintes oldalon) reprezentálja a személyes döntéseket, választásokat és tetteket, a szabad akaratot, és a sors meglepetéseit;

Lakheszisz (az átfogón) személyesíti meg a váratlan, az elkerülhetetlen, a hirtelen, akaratunktól független dimenziót, a jó- vagy balszerencsét,

 azt mondhatjuk, hogy Klóthó horizontális vonalának hossza tőlünk függ, s ez bizony befolyásolja Lakheszisz szakaszát is…

(Forrás: Dimitris Stavropoulos: The Return. Archetypes and the Constellation Method)

állítási lehetőség

Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk szüntelen.

Mi és az Isten.

Lépünk, azután csönd. Ő következik.

Lép. Végre!

Lépünk. Eltérít utunkról. Újra lépünk. Hallgat. - Miért nem siet?

Sakk! - mondja. Újra próbálkozunk. Nem adjuk föl. Már senki nincs körülöttünk.

Sakk! - hangzik hangtalan. Nem! - csattan bensőnk. Futnánk, de nincs hová. A tábláról lelépni nem lehet. Nincs több lépés, érezzük: matt.

Ezt már nem mondja.

Győzött.

S ekkor felismerjük, hogy ő nem ellenség. Úgy győzött, hogy vesztesek ne legyünk. Társunk volt, míg "szemben" ült velünk. Ellenünk játszott értünk.
Istennel sakkozom én is. Társnak tekint, szabadnak teremtett. Játszunk. Ő meg én.

Figyelem. - Szeme se rebben, mikor feketére lépek.

Bábuim közben egyre fogynak. Fogy az erőm, fogy az életem.

Nem győzni akar. Szeretni.

Játszom tovább.

Míg ő az "ellenfelem", csak győzhetek.

Lépek. Lép.

Sakkjáték az életünk.
                                  (Mácz István)

Micsoda nap volt, s milyen hatalmas energiák voltak jelen!!!!   :-)

Gondolatok...

Gondolatok egy Newsweek cikk kapcsán

(Forrás: Newsweek International, November 8, 2010.)

Sins of the Grandfathers.

What happens in Vegas could affect your offspring.

How early-life experiences could cause permanent changes in sperm and eggs.

Michael Skinner: „We just published a paper last month confirming epigenetic changes in sperm which are carried forward transgenerationally.

This confirms that these changes can become permanently programmed.”

Azaz lényegében: a spermában (és petesejtben) végbemenő epigenetikus változások transzgenerációs szinten is megjelennek; s ez megerősíti azt (a feltételezést), hogy a változások maradandóan programozottak, átörökítettek lesznek.

Dr. Skinner, a Washington State University sejtbiológusa, állatkísérleteire és tapasztalataira hivatkozva nem kevesebbet állít, mint hogy, a nagyszülők, sőt dédszülők élettapasztalatai olyan változásokat okoztak petesejtjeikben és spermiumaikban, melyeket továbbadtak gyermekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak…

Ez a transzgenerációs epigenetikus öröklés.

Skinner állításának elképesztő része az, hogy eme módosult átörökítés nem a biológusok által eddig tanított formában megy végbe. Ahelyett ugyanis, hogy a DNS szekvenciák változnának, valami sokkal finomabb dolog történik: az élettapasztalatok hatnak a DNS-t kontrolláló, ( be-/ki-) kapcsoló szerkezetekre (nanorészecskékre,  atom-klaszterekre).

Sok és sokféle patkánykísérletre utalnak a cikkben, pl. az apaállatok magas zsírtartalmú diétája oly módon hatott a spermiumukra, hogy a lányaik(!) is betegek lettek: csökkent az inzulin rezisztenciájuk. (Csökkent inzulinhatás - több inzulin - éhségérzet, elhízás - még rosszabb inzulinhatás - tovább fokozódó inzulin érzékenység…); ám nem szorítkoznak kizárólag ártalmas hatások ismertetésére.

Amikor pl. egy 15 napos nőstény egeret két hétre ingergazdag környezetbe tettek, ahol ugrándozhatott, játszhatott, az pozitívan hatott agyi működésére, főként a memória-funkcióira.

Ezt önmagában persze nem újdonság, de a Journal of Neuroscience egyik tavalyi számában leírták, hogy ez az idegrendszeri hatás az ilyen serkentő környezetben (akár csak két hétig) élt egér utódainál is megjelenik, noha őket sosem helyezték hasonló közegbe!

Ez embereknél is megfigyelhető jelenség.

Kicsit meredeknek tűnik, de mint a cikkben is írják: „mintha őseink szellemei a génjeinkre vadásznának”. (Hogy megjelenhessenek, jelezhessenek valamit, talán helyet kapjanak…)

Utalnak svédországi, 2006-os, több generációról készült orvosi feljegyzéseket is elemző vizsgálatokra: ha az apa 11 éves kora előtt kezdett dohányozni, fiainak átlagosan nagyobb testtömeg-indexe lett, mint a felnőtt korukban dohányzó apák gyermekeinek.

Vagy ha az apa 8 és 12 éves kora között alultáplált volt, fiának a fiai nagyobb valószínűséggel haltak meg fiatalon. Amennyiben ez nőnél fordult elő, fiának a lányával történt hasonló eset.

Egy másik tanulmány leírja, hogy ha egy férfi túl sokat evett gyermekkorában, fiának gyermekeinél 4-szer nagyobb valószínűséggel jelentek meg diabéteszes és kardiovaszkuláris megbetegedések.

Ezen vizsgálati eredmények java az egészség-betegség témakörével kapcsolatos, de mélyebb szinten talán nem csak... Életmóddal, és/vagy olyan korai tapasztalatokkal függenek össze, melyek érdekes módon az utódok leszármazottaiban is megjelennek, gondot okoznak, noha ők nem is úgy élnek…

Erről szól tulajdonképpen Hellinger dupla eltolódás törvénye.

Oké, tehát elmondhatjuk, hogy hála a modern biológiai kutatásoknak, talán lesz (lehet) némi tudományos magyarázata annak, hogy a családfelállításokon megjelenő transzgenerációs témák hogyan járják be útjukat, ám nem adnak felvilágosítást a még mélyebben lévő okokról.

Persze a „mindent tudó mező” hasonló biokémiai kimutatása, feltérképezése, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, s szükséges (szerintem nem:-), még várat magára;

nem is beszélve arról, hogy ha elfogadjuk, hogy sima ügy az élmények (hatásainak) genetikus átörökítése, hogy lehet az, hogy az állítások során a képviselők érzik, tudják mindazt, amit a kliens sok esetben csak tudattalanul, sejt szinten birtokol.

Egy biztos: a „mező” hatalma és ereje egyedülálló élményt nyújt, s mindenképpen tiszteletet érdemel!

 "A hímzés rendteremtés. Nemcsak abban az értelemben, hogy a fonalakat szépen egymás mellé kell rendelni, hanem úgy is, hogy az ősi motívumrendszer az isteni rend leképezése."

"A hímzés rendteremtés, {…} közben esély teremtődik, hogy újra egésszé álljon össze az, ami addig szétesett."    (Hulej Emese-Katrics Krisztina, Nők Lapja 2010/41)

                                                        

Hellinger, rendszerszemlélet és pedagógia (1.)

HIDAK

Nevelés-oktatás.

Család-iskola.

Mindkettőnek ugyanez (is) a szerepe.

Közel állnak egymáshoz, és sokszor mégis távol.

Hidakat építünk közéjük, vagy felégetjük őket?

Kommunikáció.

Tisztelet.

Együttműködés.

-vagy mégsem. (?)

Ha nincs híd, a családok és óvodák/iskolák között, ha a felek elzárkóznak egymástól, az őszinte párbeszédtől, a megértéstől, tisztelettől – nincs, nem lehet eredmény sem.

Két kormányossal nehezen irányítható egy bárka.

Mennyi bosszúság, mennyi csalódás, mennyi vádaskodás…, melyek a falakat lassan bevehetetlen várakká növelik!

Ezt akarjuk?

Mindannyian a gyermek érdekében tesszük a dolgunkat.

Szülőként ez természetes (vagy annak látszik), pedagógusként pedig…, nos, ugyancsak, hiszen mi másért választottuk volna pont ezt a hivatást?

(Igen, tudom, a motiváció sokféle lehet: racionális és „szív-béli”, transzgenerációs indíttatású…, de ezekre most nem térek ki.)

Mi segítheti a hidak épülését?

Csak néhány gondolat:

-          Az odatartozás élménye és joga a szülő, a gyermek és pedagógus részéről.

A pedagógus oldaláról ez nyilvánvalónak tűnhet, pedig sajnos sok esetben nem az…

A szülőknek engedjünk belátást az intézmény mindennapi életébe, hogy láthassa, érezhesse, hogy nemcsak a gyermekére, de a család által képviselt értékekre, kultúrára is kíváncsi a pedagógusi gárda.

Magatartás-problémákkal minden pedagógus szembesült már, sajnos egyre gyakoribb tünete ez társadalmunknak, melyet a gyermek, vagy fiatal tudattalan jelzőrendszerként használ. Mit kezdjünk vele, ha „zavarja a foglalkozást/órát”, „visszabeszél”, „agresszív”, „nem csinál semmit, de azt igen zajosan”, „nem hat rá a sokadik fekete pont/beírás”…? Tendenciává vált, hogy kizárják a gyermeket. Eleinte csak az adott feladatból, a jutalomból, a szórakozásból, az adott közegből, osztályból, majd az iskolából…

Aztán majd más a helyére áll…

Egészen mást üzen a „Te is hozzánk tartozol!”, vagy az „Egy vagy közülünk!”

-          Az adás-elfogadás egyensúlya, ami a már a szülő-gyermek kapcsolatban is sajátos, hiszen a szülő ad, a gyermek pedig elfogad. Nem lehet másként. Pedagógus-gyermek kapcsolatában hasonlóan így van, ha a diák, majd a saját életében hasznosítja a tanult dolgokat, ha továbbadja… azzal teremthet egyensúlyt.

-          A hierarchia betartása.

Itt most főként nem arra gondolok, hogy igen, van a fenntartó, az intézmény vezetője, s a különböző pedagógus vagy nem pedagógus alkalmazottak, hanem inkább arra, hogy a diákok boldogulása érdekében a pedagógusok szívében első helyen a szülőknek kell állniuk.

Amikor a gyermekek óvodába/iskolába kerülnek, köztük, a szülők, az intézmény és a pedagógusok között egy életre szóló kapcsolat köttetik.

Ez az állítás talán túlzónak tűnhet, ám gondoljunk csak arra, hogy egy jó, ill. egy kevésbé jó óvónő/tanító/tanár emlékét, a vele való kapcsolat hatását minden diák megőrzi…

Az a mód, ahogy a szülők gyermekük óvodájához, iskolájához kötődnek, sokszor ugyanazzal a félelemmel, dühvel, ingerültséggel teli, mint amivel a gyerekek/diákok viseltetnek az adott intézménnyel kapcsolatban.

S hogy épüljön híd pl. egy magyar tanár és a család között, ha a családfő az olvasást csak időpazarlásnak tartja; egy matematika tanár és a család között, ha az otthoniak számára már maga a tantárgy is félelmet kelt?

A keretek adottak.

A gyermek háttere is az.

A gyermek szívében a szülőé az első hely, legyen az bármilyen.

Egyetlen pedagógus sem léphet a szülő helyére, nem játszhatja el „a megmentő” szerepet, mert a gyermek szíve (s ezzel együtt a felénk irányuló tisztelete, ebből kifolyólag a tantárgy iránti motivációja, érdeklődése is) csak úgy nyerhető el, ha az óvónők/tanítók/tanárok a szülőket is a szívükbe fogadják.

A gyermek számára ők az értékek fő forrásai. Ezen nem változtathatunk.

Pedagógusként vagy elfogadjuk, vagy leértékeljük, esetleg kizárjuk e tényt. Nincs „igen, én elfogadom, de…”!

A gyermek tudatosan vagy tudattalanul apját és anyját, a családját fogja védeni, s elfogadás hiányában a pedagógus elveszti a tekintélyét, s lőttek a tanításnak!

Nincs miért küzdeni a családokkal, hiszen gyengíti a pedagógust, a gyermeket, no és az oktató-nevelő munka hatékonyságát.

Persze nemcsak a gyermekek mögött állnak szülők, nagyszülők…, hanem a pedagógusok mögött is. (Igen-igen, a pedagógus is ember! J )

„Annak a tanárnak, aki elfogadja az életet úgy, ahogy szüleitől kapta, sokkal könnyebb lesz elfogadnia diákjai életét, sorsát is olyannak, amilyen.” (Angélica Olvera)

Mindenki a saját családjától kapja az életet, az alapokat, abból meríti az erőt, az energiát.

Milyen is ez?

Sokféle. Napjainkban egyre többféle kultúra, család (-modell)…jelenik meg az iskolában, s nem lehet a gyermekekre egységes masszaként tekinteni.

Ehelyett ítélkezés nélkül, tisztelettel, a megismerésre való törekvéssel kell feléjük közelíteni.

Már csak a fentiek miatt is…



„A borostyán azt állítja, többre emlékszik, mint amennyinek mi örülünk.

Konzerválja, amit rég megemésztve ki kellett volna választania. Belsejében minden megmaradt, amit lágy, még folyós állapotában megragadhatott. Kifogásokat cáfol…

{…} semmit sem felejt, és a legmélyebbre elásott titkokat is, akár a friss gyümölcsöt viszi vásárra…” (Günter Grass)

A borostyán a tisztulás köve.

Melengető energiája javítja és nyugtatja a kedélyt, megszünteti a félelmeket és a depressziót. Energiája önbizalommal tölt el, segítségével gondtalanabbul élhetjük az életet. Gyakran megszünteti a stressz okozta fejfájást és a migrént is.

(Gyönyörű borostyán ékszerek: 
 http://www.agrianna.hu/borostyan_ekszerek_ezust_ekszer  )

Fókuszolás és felállítás

Guillermo Echegaray könyvében nem sokat olvasni erről ténylegesen, ám az állításokra jellemző speciális jegyeknél megemlíti Gendlin "felt sense"-ét abban a kontextusban, hogy az ismeret, a tudás (önmagunkról, vagy bármiről) nemcsak a fejben, ill. nem ott, hanem a fizikai érzetekben van;

a megismerésnek vannak egyéb, nem kevésbé ésszerű módjai, melyek érzékszervi (nemcsak a látásra és hallásra értendő) tapasztalatokon alapulnak.

A testünk „tudja”, hogy mikor érzi jól vagy rosszul magát, az érzetek információt hordoznak.

 A két eljárás (fókuszolás-felállítások) párhuzamait –a teljesség igénye nélkül- a következőkben látom:

- A helyzetmegértés, a megoldás nem kívülről jön, hanem magában az alanyban (ill. mindenkiben) benne van; s nem mi csinálunk vele valamit. Mi "csak" kísérünk. :-)

- A kulcs az egyénben saját magában, a testében, a zsigereiben, a lelkében van, így a test belső jelzéseire kell figyelni. (Fókuszolásnál önmagunkban, Hellinger módszerénél a kliensnek saját magában; s igen, a képviselőnek sincs ezen kívül más tennivalójuk, mert valójában ez az egyetlen, amire támaszkodhatnak, ami vezeti, vagy akár szó szerint mozgatja őket, hiszen sokszor nem ismerik magát a témát, a helyzetet vagy azt sem tudják, kit/mit reprezentálnak. A képviselőnek nincs és nem is lehet racionális indíttatása, ők függetlenek a kliens én-sémáitól, racionális elképzeléseitől...

Állításon az jelenik meg, ami ténylegesen van az adott rendszerben.

- Fókuszolj a témádra, a problémára, nehézségre (valamely korábbi elakadási pontra), DE ne ragadj bele, ne elemezgesd! (Hiszen lehet, hogy jók a feltevéseid, de belül ettől még nem változik semmi...)

Lépj hátra, engedd be, ismerd meg, s figyelj a saját érzeteidre...  No meg könnyen előfordulhat, hogy magának a problémának is vannak érzései, mondanivalója, „ő” is közöl, közvetít valamit…

- Mindkét technika az egyén saját belső – testi/lelki - tudatosságával kerül kapcsolatba. A „felt sense” itt elegyedik (lehet, h nem ez a legmegfelelőbb szó) a személyes és kollektív lelkiismeret hellingeri tartamaival. (A tested, a bensőd tudja, s te nem is tudtad, h tudod…  :-)

- Mindkét eljárás jó esetben hirtelen átfordít, bekattint valamit (Van, h azonnal, váratlanul; van, hogy később). Nevezhetjük ezt a fókuszolásnál hívott „body shift”-nek, testi váltásnak, de akként is megfogalmazhatjuk, h a mélyben (a személyiségben, vagy valamilyen transzgenerációs szinten) a helyére került valami.

- Mindkét módszerben eljöhet egy pont, amikor a lélek úgy érzi: elég, most annyit "látott"/befogadott, hogy szoknia kell az új helyzetet. Kísérőként látni, érezni kell ezt. Nincs rápakolás, erőszak!

- "Az utolsó képet (annak érzését) vidd haza a szívedben"; azaz a megoldás közvetlenül átélt, megélt valóságát!

- Mindkét módszer az élet áramának (folyásának) zavartalanságát igyekszik helyreállítani, biztosítani...

 S ha a fókuszolás nem megy, mert pl. túlságosan racionalizál, vagy lezár valaki, egy bizonyos szintnél nem megy mélyebbre, nem képes intenzívebben átérezni, ha egyedül nem képes, vagy más előtt nem akar..., nos,  ekkor is jól jöhet az állítás...

Persze most írhatnék arról is, hogy milyen, miben más, illetve hogy történik az állítás.

Lássuk röviden!

  Az állítás a kliens témájának, „problémájának”, azaz az adott rendszer elemeinek egy teremben vagy tágas helyen, képviselőkkel megjelenített, felállított térbeli megjelenítésével történik.

Ennek az eljárásnak vannak más formái is: dolgozhatunk figurákkal, egyéni üléseken vizualizációs technikával; ám a legáltalánosabb módja a csoport, melyre azért gyűlnek össze az emberek, hogy a jelenlévőket képviselőként választva egy vagy több állítást végezzenek.

  A résztvevők segítségével történő térbeli helyzet-megjelenítés módszerét a pszichodrámában már Moreno, ill. a családszobrászatban Virginia Satir is alkalmazta; ám a felállítások különlegessége ezektől abban rejlik, hogy a képviselők az adott rendszerről, az adott rendszerben állva előzetes információk nélkül is úgy éreznek, mint az akit, vagy amit megjelenítenek, s ebből fontos információkat szűrhetünk le…

Ez alapvető különbség a szerepjátékoktól. A felállításokon ugyanis a képviselők nem játszanak semmilyen szerepet, hiszen nem is tudják, milyen szerepet kellene képviselniük…

A képviselők nem egyfajta színészek; ez jóval több annál!

 Olyan, mintha annak az érzeteit és reakcióit észlelnék, akit az adott pozícióban képviselnek az állítás időtartama alatt.

Így kerülnek napvilágra a nem tudott, az elfelejtett, vagy tudattalan tartalmak, így jelenik meg az, ami valóban van.

(Hogy mire is használható mindez, lásd a szept. 15-i bejegyzésnél!)

...egy kis elmélyülés...

http://www.youtube.com/watch?v=270DJ4zMs8k

A CSODA-kérdés

  Kezdjük magánál a szónál! Kinek mit jelent a csoda?

„Csoda az, ha… (elérem ezt a buszt; ha átmegyek a vizsgán; megtalálom álmaim párját; felépül a házunk; nyerek a lottón; eljutok…-ba; megoldást találok X helyzetre”…) –bármi behelyettesíthető ide vérmérséklettől, élethelyzettől, ambícióktól függően.

Valami történik, s én, hipp-hopp, ott vagyok, ahová vágyom!

Máshonnan megközelítve, leásva az etimológiai gyökerekhez ezt találtam:

 a csoda szláv eredetű szó, čudo = rendkívüli jelenség vagy esemény. Ennek alapja pedig az ős-/ószláv eredetű ču-: észlel, érzékel, érez.

Kicsit tovább kutakodtam: a spanyol milagro és az angol miracle egy másik nyelvcsaládból származik.

Nos, a spanyol (és az angol) verzió a latin miraculum (csodálat tárgya), ez pedig az ugyancsak latin mirari (meglepődik, elámul) szóból ered. Még messzebbre nézve, a mirari a latin mirus-ból (nagyszerű, pompás, mesés, furcsa, különös, meglepő, rendkívüli), ez pedig az indoeurópai alapnyelv, azaz az indoeurópai nyelvek feltételezett közös ősének (s)mei  (= mosolyogni, meglepődöttnek, megdöbbentnek lenni) szavából származik.

Mixeljük ezt most össze játékból! Gyúrjuk össze ezeket a „hozzávalókat”: különös, nagyszerű, rendkívüli jelenség, érzékelés, elámulás, mosoly … - s kész is a csoda, hisz mindez benne van.

De hogyan kapcsolódik a csoda a család-, vagy szervezetállításokhoz?

A csoda-kérdés (la pregunta milagro / the miracle question) az NLP-ben az 1980-as évek óta használatos eljárás, melynek segítségével könnyen és gyorsan tolhatjuk át a beszélgetést a probléma (a jelen) szintjéről a megoldás (a jövő) szintjére.

„Persze a „Mi lenne, ha csoda történne?”nem olyan egyszerű kérdés, amire azonnali válasz adható, mint a „Mennyi az idő? – 10.15” –esetében.

Ha helytelenül, mégis ilyen kérdésként merül fel, annak a terapeutának már valószínűleg van előfeltevése arról, hogy milyen választ vár a klienstől, azaz, hogy szerinte mi lenne az ideális felelet; s ha nem ezt kapja, mint ahogy az esetek többségében valóban így is történik, e terapeuta kijelenti, hogy nem is olyan jó ez a módszer!

Ez a felfogás vagy előfeltevés a terapeutának épp úgy rossz, mint a kliensének.

Természetes, hogy az alany nem a választ adja, hanem egy választ adhat. A csodára irányuló kérdést nem azért tesszük fel, hogy egy bizonyos válaszhoz jussunk általa! A hosszú távú tervek, célok egy elemeként kell hallgatnunk őket, mely felé a klienst orientálhatjuk; vagy {…} e nyelvi játékkal egy keretet hozunk létre, mely meghatározza és megmagyarázza mindazt, amiről a kliens és terapeuta a későbbiekben beszélni fog.” (idézi Guillermo Echegaray: Las constelaciones organizacionales c. könyvében Steve de Shazer:  Thinking about the Miracle Question c. cikkét)

A terápiás, vagy állítási folyamat koreográfiáját nem írom le, ám azt igen, hogy e technika több szempontból igen hasznos.

Például azért, mert már maga a csoda szó is módot ad arra, hogy a részletek szemléletes kidolgozásával azonnal a lehetőségek tágabb spektrumában gondolkodjunk, nincsenek megkötések, bármi megtörténhet, s az alanyok máris kezdik jobban érezni magukat /Ismét Shazer cikkéből idézem Wittgensteint: „Magamba nézek, és azon gondolkodom, mi a megfelelő szó erre az érzésre, erre a hangulatra? – S nem erősítette-e fel a hangulatot már maga a vizsgálódás is?”/; a megoldás központú tanácsadás eszközeként a jövőhöz kapcsolódó feleletben a probléma többé már nem probléma, hiszen a csoda-kérdés újrafókuszálja a válaszoló figyelmét. Jól passzol ide Wittgenstein egy másik eszmefuttatása: „Mikor vagy boldog?” Különös kérdés. De lehet értelme. A válasz talán ez: „Amikor csak rágondolok.” (Shazer)

Rendben. 

Van egy különleges, lehet, hogy szokatlan kérdésem, amihez szükséged lesz a fantáziádra…

Képzeld el, hogy ma még teszed a dolgod, hazamész, megvacsorázol, nézed a tévét…, lefekszel… és tegyük fel, hogy amíg mélyen alszol, egyszer csak, egészen váratlanul csoda történik és teljesen megoldódik  a problémád!

Ez valóban elég nagy csoda lenne, igaz?

De mivel mindeközben tényleg mélyen aludtál, nem is tudsz róla… Felébredsz, s miből tudod mégis, hogy igen, csoda történt!?... Mit látsz magad körül?...

No, számodra mi lenne a csoda? J

Az eredet

Gyermek, felnőtt, nő, társ, szülő, „tanárnő”, tanácsadó… vagyok.

Hogy ez mind lehetek (külön-külön, és egyszerre) sok embernek köszönhetem.

Bár ez nem az Oscar, vagy Nobel-díj átadója, de igen, köszönöm apámnak, anyámnak, s ha még messzebbre megyek, köszönöm az ő szüleiknek, meg az ő szüleiknek…, hogy ott, és úgy éltek, ahogy tették, hogy olyanok voltak, amilyenek…, hiszen nélkülük nem lennék ma olyan és az, ami.

Köszönöm a társaimnak, hogy szerepelhettünk egymás életében, ezáltal kölcsönösen formálhattuk egymást…, sőt, egyiküknek a fiamat is köszönhetem, aki megint csak új dolgokra tanít.

Bár az adott esetben nem mindig éreztem így, hála illeti minden eddigi tanáromat.

Ők is a legjobbat tették –ami csak tőlük telt. Igen; épp úgy, mint ahogy a tanítványok sem önmagukban vannak jelen a foglalkozásokon, az órákon, egyetlen óvónő, tanító, tanár sem jelenik meg, illetve cselekszik pusztán önmagában a gyermekek előtt; ő is jött valahonnan, mögötte áll az ő saját rendszere, ami sok mindent megmagyarázhat.

E blog sem létezhetne nélküle, s külön köszönet illeti Bert Hellingert, Sophie Hellingert;

Pálmai Dezsőt, aki a gyakorlatban elsőként és sokáig egyetlenként hatott rám;

Csurgó Sándort, akivel számos inspiráló chat-elést folytathattam, s aki által az állítások tematikus szeleteit is megismerhetem; párjához, Féderer Ágihoz pedig nemcsak a szakma, de Szlovénia és Horvátország szeretete is kapcsol…

Dimitris Stavropoulosnak a csoport-rezonancia módszerét és sajátosan görög hangulatú (sőt, témájú) állításait, hétvégéit, valamint barátságát köszönhetem.

Szakmai fejlődésemre hatott még Alfred Ramoda Austermann, Heinrich Breuer,Louise Bloemen, Siegfried Essen, s levelei/mailjei/cikkei és könyvei által Mercé Traveset Vilaginés.

Ő az, aki megismertetett a rendszerszemléletű pedagógia, a „kvantum-pedagógia” szemléletével. Ez utóbbi eszközöket ad ahhoz, hogy összegyűjtsük, s összegezzük az információkat, valamint, hogy a kapcsolati, a tanulási, vagy viselkedési problémákra megoldást találjunk.

(„Kvantum-szemlélet” alatt itt a történeti, történelmi, generációkra visszatekintő, a rendszer legkisebb elemeihez visszanyúló nézőpontot kell értenünk.)

Ezúton is külön köszönöm Mercé lelkesedését, s hogy beleegyezett abba, hogy könyvét magyarra fordíthassam. ( http://www.hellingerintezet.hu/h-konyvek.html )

Rendkívül hasznosak és inspirálóak voltak számomra az Argentin Hellinger intézet és a mexikói CUDEC honlapjának pedagógiai témájú cikkei, melyek Angélica Olvera, Alfonso Malpica és Tiiu Bolzmann gyakorlati tapasztalatain és gondolatain alapulnak; Marianne Franke Gricks és Ingrid Dykstra könyvei.

Köszönet illeti Guillermo Echeragayt a Szervezetállítás tankönyvéért, melyben az elméleti hátteret - talán - maximálisan összefoglalja, s személetes gyakorlati példákkal, számomra újabb „ajtókat” és világokat megnyitó szakirodalmi, világirodalmi utalásokkal, szemelvényekkel, interjúrészletekkel illusztrálja a témát – kihangsúlyozva, hogy könyve semmiképpen nem helyettesíti az élő, gyakorlati tanulást és tapasztalatszerzést!

Rendkívül sokat adott María Colodrón: Muñecos, metáforas y soluciones /azaz: Bábok/figurák, metaforák és (meg-/fel-)oldások/ című könyve a családállítások egyéni és más terápiás felhasználásához;

s rengeteg ötlettel gazdagítottak Jorge Bucay és Maita Corderos „életmeséi”.

A sort még hosszan folytathatnám, hisz a tanulás számomra sosem zárul le…

Végül, de nem utolsó sorban, köszönet barátaimnak.

És Andrásnak.

Nos, a teljesség igénye nélkül, röviden is ekkora a sor, akik nélkül nem lennék ma itt tartok.

  Ma hajnalban sok olyan fa jutott eszembe, „akik” gyökereikkel a földbe kapaszkodva, társaik között, a maguk közegében élnek.

Létrejöttek, növekednek, fejlődnek, maguk is életet és életteret adnak…, aztán erdőgazdálkodás címén jön egy „Fanyűvő-csapat” és hatalmas tisztások (irtások) maradnak nyomukban.

Meghagynak ugyan néhány hagyás-fát, de szomorú látvány a pusztítás.

Még rosszabb kép tárul elénk a következő szélvihar után. A szaporítás céljából meghagyott fák kidőltek, s az új erdőhatár szélén 1-2-3 „sorban” ugyancsak a rétre, ill. társaikra borultak a több éves-évtizedes növények. Látszik, hogy méretükhöz képest milyen kis gyökérrel kapaszkodtak a talajba, amin át a növekedésükhöz szükséges tápanyagokat felvették; s ami mégis elég volt, hiszen körülvette őket „szüleik”, társaik segítsége, óvó-védő, támogató közege.

Fa, fák, erdő. Együtt megbirkózhatnak az élet viharaival, s a maga módján mindegyikük kiteljesedhet.

Számomra az első hellingeri témájú könyv címe is ez volt: Gyökerek nélkül nem lehet repülni.

E mondat, némi képzavarral ugyan, de messzemenően igaz!

Ahhoz, hogy előre léphessünk, hogy szárnyalhassunk, a gyökerek, a múlt elfogadására, elismerésére, tiszteletére van szükség. Csak így áradhat az energia.