2010. október 29., péntek


 "A hímzés rendteremtés. Nemcsak abban az értelemben, hogy a fonalakat szépen egymás mellé kell rendelni, hanem úgy is, hogy az ősi motívumrendszer az isteni rend leképezése."
"A hímzés rendteremtés, {…} közben esély teremtődik, hogy újra egésszé álljon össze az, ami addig szétesett."    (Hulej Emese-Katrics Krisztina, Nők Lapja 2010/41)

                                                        

2010. október 20., szerda

Hellinger, rendszerszemlélet és pedagógia (1.)

HIDAK

Nevelés-oktatás.
Család-iskola.
Mindkettőnek ugyanez (is) a szerepe.
Közel állnak egymáshoz, és sokszor mégis távol.
Hidakat építünk közéjük, vagy felégetjük őket?
Kommunikáció.
Tisztelet.
Együttműködés.
-vagy mégsem. (?)

Ha nincs híd, a családok és óvodák/iskolák között, ha a felek elzárkóznak egymástól, az őszinte párbeszédtől, a megértéstől, tisztelettől – nincs, nem lehet eredmény sem.
Két kormányossal nehezen irányítható egy bárka.

Mennyi bosszúság, mennyi csalódás, mennyi vádaskodás…, melyek a falakat lassan bevehetetlen várakká növelik!
Ezt akarjuk?
Mindannyian a gyermek érdekében tesszük a dolgunkat.
Szülőként ez természetes (vagy annak látszik), pedagógusként pedig…, nos, ugyancsak, hiszen mi másért választottuk volna pont ezt a hivatást?
(Igen, tudom, a motiváció sokféle lehet: racionális és „szív-béli”, transzgenerációs indíttatású…, de ezekre most nem térek ki.)

Mi segítheti a hidak épülését?
Csak néhány gondolat:
-          Az odatartozás élménye és joga a szülő, a gyermek és pedagógus részéről.
A pedagógus oldaláról ez nyilvánvalónak tűnhet, pedig sajnos sok esetben nem az…
A szülőknek engedjünk belátást az intézmény mindennapi életébe, hogy láthassa, érezhesse, hogy nemcsak a gyermekére, de a család által képviselt értékekre, kultúrára is kíváncsi a pedagógusi gárda.
Magatartás-problémákkal minden pedagógus szembesült már, sajnos egyre gyakoribb tünete ez társadalmunknak, melyet a gyermek, vagy fiatal tudattalan jelzőrendszerként használ. Mit kezdjünk vele, ha „zavarja a foglalkozást/órát”, „visszabeszél”, „agresszív”, „nem csinál semmit, de azt igen zajosan”, „nem hat rá a sokadik fekete pont/beírás”…? Tendenciává vált, hogy kizárják a gyermeket. Eleinte csak az adott feladatból, a jutalomból, a szórakozásból, az adott közegből, osztályból, majd az iskolából…
Aztán majd más a helyére áll…
Egészen mást üzen a „Te is hozzánk tartozol!”, vagy az „Egy vagy közülünk!”

-          Az adás-elfogadás egyensúlya, ami a már a szülő-gyermek kapcsolatban is sajátos, hiszen a szülő ad, a gyermek pedig elfogad. Nem lehet másként. Pedagógus-gyermek kapcsolatában hasonlóan így van, ha a diák, majd a saját életében hasznosítja a tanult dolgokat, ha továbbadja… azzal teremthet egyensúlyt.
-          A hierarchia betartása.
Itt most főként nem arra gondolok, hogy igen, van a fenntartó, az intézmény vezetője, s a különböző pedagógus vagy nem pedagógus alkalmazottak, hanem inkább arra, hogy a diákok boldogulása érdekében a pedagógusok szívében első helyen a szülőknek kell állniuk.
Amikor a gyermekek óvodába/iskolába kerülnek, köztük, a szülők, az intézmény és a pedagógusok között egy életre szóló kapcsolat köttetik.
Ez az állítás talán túlzónak tűnhet, ám gondoljunk csak arra, hogy egy jó, ill. egy kevésbé jó óvónő/tanító/tanár emlékét, a vele való kapcsolat hatását minden diák megőrzi…
Az a mód, ahogy a szülők gyermekük óvodájához, iskolájához kötődnek, sokszor ugyanazzal a félelemmel, dühvel, ingerültséggel teli, mint amivel a gyerekek/diákok viseltetnek az adott intézménnyel kapcsolatban.
S hogy épüljön híd pl. egy magyar tanár és a család között, ha a családfő az olvasást csak időpazarlásnak tartja; egy matematika tanár és a család között, ha az otthoniak számára már maga a tantárgy is félelmet kelt?
A keretek adottak.
A gyermek háttere is az.
A gyermek szívében a szülőé az első hely, legyen az bármilyen.
Egyetlen pedagógus sem léphet a szülő helyére, nem játszhatja el „a megmentő” szerepet, mert a gyermek szíve (s ezzel együtt a felénk irányuló tisztelete, ebből kifolyólag a tantárgy iránti motivációja, érdeklődése is) csak úgy nyerhető el, ha az óvónők/tanítók/tanárok a szülőket is a szívükbe fogadják.
A gyermek számára ők az értékek fő forrásai. Ezen nem változtathatunk.
Pedagógusként vagy elfogadjuk, vagy leértékeljük, esetleg kizárjuk e tényt. Nincs „igen, én elfogadom, de…”!
A gyermek tudatosan vagy tudattalanul apját és anyját, a családját fogja védeni, s elfogadás hiányában a pedagógus elveszti a tekintélyét, s lőttek a tanításnak!
Nincs miért küzdeni a családokkal, hiszen gyengíti a pedagógust, a gyermeket, no és az oktató-nevelő munka hatékonyságát.
Persze nemcsak a gyermekek mögött állnak szülők, nagyszülők…, hanem a pedagógusok mögött is. (Igen-igen, a pedagógus is ember! J )
„Annak a tanárnak, aki elfogadja az életet úgy, ahogy szüleitől kapta, sokkal könnyebb lesz elfogadnia diákjai életét, sorsát is olyannak, amilyen.” (Angélica Olvera)
Mindenki a saját családjától kapja az életet, az alapokat, abból meríti az erőt, az energiát.
Milyen is ez?
Sokféle. Napjainkban egyre többféle kultúra, család (-modell)…jelenik meg az iskolában, s nem lehet a gyermekekre egységes masszaként tekinteni.
Ehelyett ítélkezés nélkül, tisztelettel, a megismerésre való törekvéssel kell feléjük közelíteni.
Már csak a fentiek miatt is…

2010. október 6., szerda




„A borostyán azt állítja, többre emlékszik, mint amennyinek mi örülünk.
Konzerválja, amit rég megemésztve ki kellett volna választania. Belsejében minden megmaradt, amit lágy, még folyós állapotában megragadhatott. Kifogásokat cáfol…
{…} semmit sem felejt, és a legmélyebbre elásott titkokat is, akár a friss gyümölcsöt viszi vásárra…” (Günter Grass)

A borostyán a tisztulás köve.
Melengető energiája javítja és nyugtatja a kedélyt, megszünteti a félelmeket és a depressziót. Energiája önbizalommal tölt el, segítségével gondtalanabbul élhetjük az életet. Gyakran megszünteti a stressz okozta fejfájást és a migrént is.


(Gyönyörű borostyán ékszerek: 
 http://www.agrianna.hu/borostyan_ekszerek_ezust_ekszer  )

Fókuszolás és felállítás

Guillermo Echegaray könyvében nem sokat olvasni erről ténylegesen, ám az állításokra jellemző speciális jegyeknél megemlíti Gendlin "felt sense"-ét abban a kontextusban, hogy az ismeret, a tudás (önmagunkról, vagy bármiről) nemcsak a fejben, ill. nem ott, hanem a fizikai érzetekben van;
a megismerésnek vannak egyéb, nem kevésbé ésszerű módjai, melyek érzékszervi (nemcsak a látásra és hallásra értendő) tapasztalatokon alapulnak.
A testünk „tudja”, hogy mikor érzi jól vagy rosszul magát, az érzetek információt hordoznak.

 A két eljárás (fókuszolás-felállítások) párhuzamait –a teljesség igénye nélkül- a következőkben látom:
- A helyzetmegértés, a megoldás nem kívülről jön, hanem magában az alanyban (ill. mindenkiben) benne van; s nem mi csinálunk vele valamit. Mi "csak" kísérünk. :-)
- A kulcs az egyénben saját magában, a testében, a zsigereiben, a lelkében van, így a test belső jelzéseire kell figyelni. (Fókuszolásnál önmagunkban, Hellinger módszerénél a kliensnek saját magában; s igen, a képviselőnek sincs ezen kívül más tennivalójuk, mert valójában ez az egyetlen, amire támaszkodhatnak, ami vezeti, vagy akár szó szerint mozgatja őket, hiszen sokszor nem ismerik magát a témát, a helyzetet vagy azt sem tudják, kit/mit reprezentálnak. A képviselőnek nincs és nem is lehet racionális indíttatása, ők függetlenek a kliens én-sémáitól, racionális elképzeléseitől...
Állításon az jelenik meg, ami ténylegesen van az adott rendszerben.
- Fókuszolj a témádra, a problémára, nehézségre (valamely korábbi elakadási pontra), DE ne ragadj bele, ne elemezgesd! (Hiszen lehet, hogy jók a feltevéseid, de belül ettől még nem változik semmi...)
Lépj hátra, engedd be, ismerd meg, s figyelj a saját érzeteidre...  No meg könnyen előfordulhat, hogy magának a problémának is vannak érzései, mondanivalója, „ő” is közöl, közvetít valamit…
- Mindkét technika az egyén saját belső – testi/lelki - tudatosságával kerül kapcsolatba. A „felt sense” itt elegyedik (lehet, h nem ez a legmegfelelőbb szó) a személyes és kollektív lelkiismeret hellingeri tartamaival. (A tested, a bensőd tudja, s te nem is tudtad, h tudod…  :-)
- Mindkét eljárás jó esetben hirtelen átfordít, bekattint valamit (Van, h azonnal, váratlanul; van, hogy később). Nevezhetjük ezt a fókuszolásnál hívott „body shift”-nek, testi váltásnak, de akként is megfogalmazhatjuk, h a mélyben (a személyiségben, vagy valamilyen transzgenerációs szinten) a helyére került valami.
- Mindkét módszerben eljöhet egy pont, amikor a lélek úgy érzi: elég, most annyit "látott"/befogadott, hogy szoknia kell az új helyzetet. Kísérőként látni, érezni kell ezt. Nincs rápakolás, erőszak!
- "Az utolsó képet (annak érzését) vidd haza a szívedben"; azaz a megoldás közvetlenül átélt, megélt valóságát!
- Mindkét módszer az élet áramának (folyásának) zavartalanságát igyekszik helyreállítani, biztosítani...
 S ha a fókuszolás nem megy, mert pl. túlságosan racionalizál, vagy lezár valaki, egy bizonyos szintnél nem megy mélyebbre, nem képes intenzívebben átérezni, ha egyedül nem képes, vagy más előtt nem akar..., nos,  ekkor is jól jöhet az állítás...

Persze most írhatnék arról is, hogy milyen, miben más, illetve hogy történik az állítás.
Lássuk röviden!
  Az állítás a kliens témájának, „problémájának”, azaz az adott rendszer elemeinek egy teremben vagy tágas helyen, képviselőkkel megjelenített, felállított térbeli megjelenítésével történik.
Ennek az eljárásnak vannak más formái is: dolgozhatunk figurákkal, egyéni üléseken vizualizációs technikával; ám a legáltalánosabb módja a csoport, melyre azért gyűlnek össze az emberek, hogy a jelenlévőket képviselőként választva egy vagy több állítást végezzenek.
  A résztvevők segítségével történő térbeli helyzet-megjelenítés módszerét a pszichodrámában már Moreno, ill. a családszobrászatban Virginia Satir is alkalmazta; ám a felállítások különlegessége ezektől abban rejlik, hogy a képviselők az adott rendszerről, az adott rendszerben állva előzetes információk nélkül is úgy éreznek, mint az akit, vagy amit megjelenítenek, s ebből fontos információkat szűrhetünk le…
Ez alapvető különbség a szerepjátékoktól. A felállításokon ugyanis a képviselők nem játszanak semmilyen szerepet, hiszen nem is tudják, milyen szerepet kellene képviselniük…
A képviselők nem egyfajta színészek; ez jóval több annál!
 Olyan, mintha annak az érzeteit és reakcióit észlelnék, akit az adott pozícióban képviselnek az állítás időtartama alatt.
Így kerülnek napvilágra a nem tudott, az elfelejtett, vagy tudattalan tartalmak, így jelenik meg az, ami valóban van.

(Hogy mire is használható mindez, lásd a szept. 15-i bejegyzésnél!)