Miért?
Mert a mélyben rejlő családi dinamikák hatnak a gyermekekre is, akik ha történetesen nem mondják, vagy nincsenek tudatában, mégis tökéletesen tisztában vannak mindazzal, ami körülöttük zajlik, sőt természetesen ők is birtokolják a családi tudattalanban megőrzött információkat.
Tulajdonképpen erről szól a transzgenerációs, a generációkat a múlt-jelen-jövő szálával összekötő dimenzió, vagy öröklés.
Lelkük mélyén a gyermekek erősen kötődnek szüleikhez, elődeikhez – bármilyenek is; és
organikus vagy pszichés betegségükkel, magatartászavarukkal, esetenként deviáns viselkedésükkel – az esetek többségében- valamilyen rejtett, vagy fel nem dolgozott családi témát, a családi rendszerből kizárt, „elfelejtett”, elhallgatott személyekkel, ill. történésekkel kapcsolatos dolgot, vagy egészen egyszerűen szeretetet és hűséget jeleznek.
Így történt ez annak a gyermeknek az esetében is, aki gyakran messze nem óvodás életkorához, sokkal inkább egy rosszindulatú, bántó felnőtthöz hasonlóan beszélt és viselkedett. Szülei szerető közegéből, „a mai kornak megfelelő, életképes tulajdonságokra nevelve” cseperedett. Más esetben e viselkedés hátterében más okok állhatnak...
A gyerek látszólag engedetlen, pimasz, gonoszkodik a társaival, minősíthetetlen stílusban, tréfásan „beszól” nekik. Magatartászavaros, nehezen tolerálható?
Egy részről igen, ám ha a rendszer oldaláról tekintünk rá, ő egy nagyon szófogadó gyermek!
Szeretetből, hűségből mindent úgy csinál, ahogy azt szülei tudatosan vagy tudattalanul beléültették, ahogy elvárják tőle...
Hogy ez a stílus egy gyermekközösségben, s normális felnőtt közegben nem állja meg a helyét, az már más kérdés.
E jelenség az intergenerációs, azaz generációk közötti dimenzió témájába sorolható, de ugyanide tartoznak pl. a tanár-diák témák is.
(Fenti példámban, hogy az adott szülő miért pont azt a túlélési stratégiát látja jónak… persze már visszavezethet a transzgenerációs dimenzióba…)
A rend kedvéért megemlítem az intragenerációs dimenziót is, mely a saját generációnkkal és történelmi korunkkal kapcsolatos hűségeket fejezi ki.
A gyermekekkel való rendszerszemléletű foglalkozásokat két oldalról szokták megközelíteni:
- felnőttekkel végzett családállítások, melyekben a gyerek képviselőjét is beállítják, és
- kifejezetten gyermekekkel végzett rendszer-/családállítások, ill állítás-részletek.
Szakmai körökben megoszlanak a vélemények arról, hogy hány éves kortól lehet egy gyermeket élőben bevonni egy ilyen típusú foglalkozásba. Vannak, akik kategorikusan kijelentik, hogy 11-13 éves kor alatt semmiképpen nem, mások pedig kellő figyelemmel és érzékenységgel, s nem utolsó sorban szakmai-módszertani tudással azt mondják: akárhány éves kortól.
Nos, én ez utóbbi csoportba tartozom, talán amiatt is, mert több, mint húsz éve foglalkozom gyermekek fejlesztésével, s óráinkba egy idő után, talán épp a kötetlenség, közvetlenség, az energiák áramlásának következtében óhatatlanul begyűrűznek pszichológiai témák is… Hiszem és vallom, minden mindennel összefügg, így egy-egy képességterületre sem lehet csak önmagában, izoláltan hatni.Gyakorlati állító-napjaim tapasztalatai alapján bizton állíthatom, hogy már egy pár hónapos gyermek is tökéletesen szinkronban van a (róla szóló) állítással, remekül jelzi, jó vagy rossz irányba haladnak-e a dolgok, rátapintottunk-e a lényegre!
Az óvodás és iskoláskorú gyermekek sokszor nagyon gyorsan, látszólag gondolkodás nélkül, azonnal, „pikk-pakk” beállítják, felállítják a különböző tényezőket – mintha csak várták volna, mikor mutathatják már meg végre a lényeget -, nagyon komolyan veszik az állítást, s még az egyébként mozgékonyabb gyerekek is képesek akár 20 percig is mozdulatlanul állni bizonyos szerepekben…
Természetesen nagyon figyelek a „semmiből felbukkanó” reakcióikra, még ha csak külső szemlélőként, a terem sarkából figyelik is más állítását, mert nonverbális és verbális jelzéseik adekvátak, s igen hasznosak lehetnek!
Legutóbb egy 13 hónapos kislány mászott be a kellő pillanatban a mezőbe, s kapaszkodott fel az állítás egy képviselőjének lábánál állásba, s ezzel igen erős (vonzó) hatást gyakorolva más képviselőkre. A kliens utólagos beszámolója pedig megerősítette a látott mozgást…
Ugyancsak említésre méltó annak a 9 éves fiúnak a beavatkozása, aki apja elvontabb, abszolút rejtett állításához (tehát mikor a képviselők sem tudták mit reprezentálnak, csak az apa és én) tett hozzá igen értékes információt, megállapodásunk szerint először nekem jelezve azon javaslatát, hogy berakna „még egy tényezőt”, mint mondta, s már mutatta is, mit írt fel egy papírra…
Ha „iskolai” állításokra gondok, akkor teljességgel egyetértek Mercé Traveset-tel, aki szerint a rendszerszemléletű pedagógia kvantum pedagógia abban az értelemben, hogy történeti, generációkra visszatekintő, az adott rendszer legkisebb elemeihez visszanyúló nézőpont szükséges az óvodában, iskolában megjelenő gyermekek viselkedésére reagálva.
Csak ez a szemlélet képezhet hidat, bizalmi átjárót a szülők és az oktatási intézmény között a gyermek érdekében, s csak így válhat sikeressé mindennapi nevelő-oktató munkánk!
A gyermek hátizsákjában magával hozza egész családját, családi rendszerét is. Ez így igaz!
Ám erre nem az a megfelelő reakció, amit sajnos még mindig hallok itt-ott: „nnnnaigen, már az apja/anyja/testvére is ilyen volt, mit várhatnék tőle?!?”
Ez így, önmagában megbélyegző, s akár Pygmalion–effektusként valóban meg is hozza a „várt” magatartást, teljesítményt… ördögi kör, mely nem előre visz, hanem lehúz, ellehetetleníti mind a gyermek, mind a pedagógus munkájának sikerét is, itt nincs szó tiszteletről, megértésről.
A gyermeket és mögötte szüleit olyannak kell elfogadnunk, amilyenek; számukra pedig az óvónő/tanító/tanár a pedagógus és nem más.
Ez a legkevesebb, vagy inkább a legtöbb, amit tehetünk, s ebből „építkezünk” mindannyian, a gyermek és az intézményekben dolgozó kollégák is.
