"Németek
Az élet menetén?
...ez
a német csoport javarészt unokákból áll: a krematóriumokat építők, a
gázkamrákat tervezők, a drótkerítéseket gyártók, a Zyklon-B gázt szállítók
unokái vannak itt velünk. Ők nemcsak zarándoklatra, hanem vezeklésre is jöttek
ide, nagyapáik bűneiért..." -
kezdte Kardos Péter főrabbi Az élet menete alkalmából elhangzott beszédét egy
német és magyar nyelvű köszöntést követően.
(http://www.mediaklikk.hu/musor/az-utodok-remenysege-a-zsido-hitkozsegek-musora/
A beszéd a 22. perctől hangzik el, bár az egész műsort ajánlom...)
Így van ez RENDjén.
Eszembe jut a Bertold Ulshamer
könyvében olvasott 3 választási lehetőség, amit az akkori, II. világháborúbeli
generáció gyermekei, unokái tehetnek:
-
Elfogadják szüleiket, azok
bűntudatát, mely a Harmadik Birodalom összeomlása után ébredt bennük,
ugyanakkor tovább is viszik ezt a bűntudatot, szégyenérzetet.
- Nem akarják elfogadni a bűnökkel terhelt szülőket,
nagyszülőket, szemükre vetik tetteiket, ám így ők maguk gyökértelenek,
erőtlenek lesznek, mert aki bíraként emelkedik szülei fölé, az elzárja magától
a családbab rejlő erőt.
- Katonai bakancsot húz, elítéli, üldözi, bántalmazza a
külföldieket, más népcsoportok tagjait, szélsőséges eszméket vall.
Ezzel
elfogadják ugyan apáikat olyannak, amilyenek voltak, erejükből részesülve
tetteikkel, bűneikkel hozzájuk hasonlóak lesznek.
És eszembe jut Jorge Semprún nemrég
olvasott könyve, „A nagy utazás”.
(Tizenhat
esztendeig várt az író, hogy az idő megérlelje benne A nagy utazás-t. Várt
türelemmel, önfegyelemmel, hogy emlék és gondolat, és mindaz, amit közölni akar
az emberiséggel, megtisztuljon az esetlegesség salakjától, tiszta és
természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön. Négy napig
utazik Jorge Semprún, a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor
felé. Ennek a négy napnak a története az írás; ám szerkezetileg négy nap a
regény időtartama: Semprún mesterien szerkeszti egybe a négy nap történetével
az „utazás” előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt, amit lényegesnek,
közölnivalónak érez.)
Ebből
idézek most:
„A vonat ebben a pillanatban ismét megindul.
A peronon egy tízéves kölyök áll, öklét rázza felénk, és ocsmány ostobaságokat
üvölt. (…)
Semmiről sem tehet ez a kölyök és mindenről
tehet.
Nem akarta, hogy kis náci legyen belőle, s
mégiscsak egy kis náci.
talán már nem is lehet más, mint kis náci, s
ha felnő, nagy náci.
Az egyén viszonylatában értelmetlen minden
ilyen kérdés.(…)
A gyereknek semmi köze az egész ügyhöz.
Csak olyan mértékben van köze hozzá,
amennyire mások hozzákapcsolták,
nem ő akart, hogy köze legyen hozzá.
Kővel dobált meg bennünket, mert
szükségszerű, hogy a tébolyult és félrevezetett társadalom, melyben felnő,
kővel dobjon meg bennünket…”
Óriási
a szülők, a társadalom felelőssége abban, hogy mit örökít tovább, mi adja majd
gyermekeiknek az odatartozás érzését, az erőt!
tettesek-áldozatok,
áldozatok-tettesek
Hellinger-féle
családállításokon is előkerülnek ezek az ismert, vagy tudattalan kötelékek,
mindegy, hogy 70, vagy 20 évvel ezelőtt
történtek.
Dolgozni
kell vele.
Feldolgozni.
Emlékezni.
(A képet 2013 júliusában készítettem Auschwitzban.)