HIDAK
Nevelés-oktatás.
Család-iskola.
Mindkettőnek ugyanez (is) a szerepe.
Közel állnak egymáshoz, és sokszor mégis távol.
Hidakat építünk közéjük, vagy felégetjük őket?
Kommunikáció.
Tisztelet.
Együttműködés.
-vagy mégsem. (?)
Ha nincs híd, a családok és óvodák/iskolák között, ha a felek elzárkóznak egymástól, az őszinte párbeszédtől, a megértéstől, tisztelettől – nincs, nem lehet eredmény sem.
Két kormányossal nehezen irányítható egy bárka.
Mennyi bosszúság, mennyi csalódás, mennyi vádaskodás…, melyek a falakat lassan bevehetetlen várakká növelik!
Ezt akarjuk?
Mindannyian a gyermek érdekében tesszük a dolgunkat.
Szülőként ez természetes (vagy annak látszik), pedagógusként pedig…, nos, ugyancsak, hiszen mi másért választottuk volna pont ezt a hivatást?
(Igen, tudom, a motiváció sokféle lehet: racionális és „szív-béli”, transzgenerációs indíttatású…, de ezekre most nem térek ki.)
Mi segítheti a hidak épülését?
Csak néhány gondolat:
- Az odatartozás élménye és joga a szülő, a gyermek és pedagógus részéről.
A pedagógus oldaláról ez nyilvánvalónak tűnhet, pedig sajnos sok esetben nem az…
A szülőknek engedjünk belátást az intézmény mindennapi életébe, hogy láthassa, érezhesse, hogy nemcsak a gyermekére, de a család által képviselt értékekre, kultúrára is kíváncsi a pedagógusi gárda.
Magatartás-problémákkal minden pedagógus szembesült már, sajnos egyre gyakoribb tünete ez társadalmunknak, melyet a gyermek, vagy fiatal tudattalan jelzőrendszerként használ. Mit kezdjünk vele, ha „zavarja a foglalkozást/órát”, „visszabeszél”, „agresszív”, „nem csinál semmit, de azt igen zajosan”, „nem hat rá a sokadik fekete pont/beírás”…? Tendenciává vált, hogy kizárják a gyermeket. Eleinte csak az adott feladatból, a jutalomból, a szórakozásból, az adott közegből, osztályból, majd az iskolából…
Aztán majd más a helyére áll…
Egészen mást üzen a „Te is hozzánk tartozol!”, vagy az „Egy vagy közülünk!”
- Az adás-elfogadás egyensúlya, ami a már a szülő-gyermek kapcsolatban is sajátos, hiszen a szülő ad, a gyermek pedig elfogad. Nem lehet másként. Pedagógus-gyermek kapcsolatában hasonlóan így van, ha a diák, majd a saját életében hasznosítja a tanult dolgokat, ha továbbadja… azzal teremthet egyensúlyt.
- A hierarchia betartása.
Itt most főként nem arra gondolok, hogy igen, van a fenntartó, az intézmény vezetője, s a különböző pedagógus vagy nem pedagógus alkalmazottak, hanem inkább arra, hogy a diákok boldogulása érdekében a pedagógusok szívében első helyen a szülőknek kell állniuk.
Amikor a gyermekek óvodába/iskolába kerülnek, köztük, a szülők, az intézmény és a pedagógusok között egy életre szóló kapcsolat köttetik.
Ez az állítás talán túlzónak tűnhet, ám gondoljunk csak arra, hogy egy jó, ill. egy kevésbé jó óvónő/tanító/tanár emlékét, a vele való kapcsolat hatását minden diák megőrzi…
Az a mód, ahogy a szülők gyermekük óvodájához, iskolájához kötődnek, sokszor ugyanazzal a félelemmel, dühvel, ingerültséggel teli, mint amivel a gyerekek/diákok viseltetnek az adott intézménnyel kapcsolatban.
S hogy épüljön híd pl. egy magyar tanár és a család között, ha a családfő az olvasást csak időpazarlásnak tartja; egy matematika tanár és a család között, ha az otthoniak számára már maga a tantárgy is félelmet kelt?
A keretek adottak.
A gyermek háttere is az.
A gyermek szívében a szülőé az első hely, legyen az bármilyen.
Egyetlen pedagógus sem léphet a szülő helyére, nem játszhatja el „a megmentő” szerepet, mert a gyermek szíve (s ezzel együtt a felénk irányuló tisztelete, ebből kifolyólag a tantárgy iránti motivációja, érdeklődése is) csak úgy nyerhető el, ha az óvónők/tanítók/tanárok a szülőket is a szívükbe fogadják.
A gyermek számára ők az értékek fő forrásai. Ezen nem változtathatunk.
Pedagógusként vagy elfogadjuk, vagy leértékeljük, esetleg kizárjuk e tényt. Nincs „igen, én elfogadom, de…”!
A gyermek tudatosan vagy tudattalanul apját és anyját, a családját fogja védeni, s elfogadás hiányában a pedagógus elveszti a tekintélyét, s lőttek a tanításnak!
Nincs miért küzdeni a családokkal, hiszen gyengíti a pedagógust, a gyermeket, no és az oktató-nevelő munka hatékonyságát.
Persze nemcsak a gyermekek mögött állnak szülők, nagyszülők…, hanem a pedagógusok mögött is. (Igen-igen, a pedagógus is ember! J )
„Annak a tanárnak, aki elfogadja az életet úgy, ahogy szüleitől kapta, sokkal könnyebb lesz elfogadnia diákjai életét, sorsát is olyannak, amilyen.” (Angélica Olvera)
Mindenki a saját családjától kapja az életet, az alapokat, abból meríti az erőt, az energiát.
Milyen is ez?
Sokféle. Napjainkban egyre többféle kultúra, család (-modell)…jelenik meg az iskolában, s nem lehet a gyermekekre egységes masszaként tekinteni.
Ehelyett ítélkezés nélkül, tisztelettel, a megismerésre való törekvéssel kell feléjük közelíteni.
Már csak a fentiek miatt is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése