Egyértelmű volt, hogy a Tisztogatás után elolvasom Sofi Oksanen másik könyvét, a Sztálin tehenei-t is.
Úgy a 20. oldal táján még fura volt, az előző regényhez képest valahogy másképp szólt hozzám, de már feltűnt néhány formai jellegzetesség, pl. hogy az évszámokkal kezdett (jelzett) fejezetek az anyáról, Katariináról és a régebben történt családi vonatkozású eseményekről szólnak (E/3 személyben), míg a nagy nyomtatott betűvel írt szóval kezdett fejezetek (E/1 személyben) Annáról.
Az én és Anna is néha különválik…, mert Anna sokszor az észt, az én pedig a Finnországban élő lányt (én-részt) jelenti…
Nem szokásom, hogy jegyzeteket készítsek egy regényről, általában én is „csak” élvezettel olvasom őket, de a 100. oldal környékén már muszáj volt elővennem egy kis papírdarabkát (aztán még kettőt), s feljegyeznem ezt-azt.
Mint a valóban jó olvasmányok esetében, olyan hatalmas, egyetemes erők, olyan dinamikák munkálkodnak a cselekmény mélyén, mint amik a valós életben is hatnak ránk.
Nem szeretném ismételni magam, mert megint beszélhetnék az egyéni és kollektív tudattalanról, a rendszer iránti hűségről, szeretetről, „dupla eltolódásról” és hasonlókról…, ám a könyv végére érve tudtam, hogy a bulimia és anorexia (vagy „bulimarexia”- ahogy a könyvben olvasható) vonatkozásában írok majd.
Adott egy nagyon erős női vonal, és Sofi-Katariina-Anna sorsán át gyönyörűen látható, hogy ki hogyan, mivel hatott a másikra.
Sofi, a nagymama, az „ottmaradó”, segítő, némiképp beletörődő (vagy beletörő?), a plátói szerelemmel bíró, a régi szép időkre emlékező, aki nem akar Finnországba menni, mert „úgyis tudja, milyen odaát. Olyan, mint Eesti ajal” . (mint a régi észt időkben)
Sorsából adódóan is ültet néhány „túlélő kódot” a lányába, Katariinába: Légy óvatos!, Figyelnek., Ne gyűlöld az apádat!
S az egyik 1941-es deportálás kapcsán olvashatunk egy fontos mondatot: „Épp elég kistermetű és sovány ahhoz, hogy mindent túléljen.” (238.o)
Nos, jön Katariina, akit kortársai a szerencse lányának tartanak, hiszen a rendkívül vonzó nyugatra, Finnországba megy férjhez, s aki annyira tagadja a szovjet létet, hogy új otthonában „Bármi lehet, csak vörös nem!” (184.) Nincs vörös bútor, függöny, terítő, szőnyeg, ruha, haj…
Heves reakció, ám ez nem puszta szeszély; mélyről fakadnak az érzései, hiszen a nyugatra távozáskor, hogy a „felsőbb hatalom” elengedje, gyakorlatilag mindent hátra kell hagynia: „Isten veled otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen kézitáskába.” (205.o.) Még a neve is oroszos lett.
Minden erővel titkolja észt (nem finn) származását, s jól működik az anyai életmondat: Kerülj minden kapcsolatot az otthonról érkezőkkel; figyelni kell!
Ez az időzített bomba Annánál lép működésbe.
Számára Észtországot Tallinn, a mama, Irene (a barátnő) és a nyelv képviseli. No meg a „bulimarexia”.
„A női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai. Pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni. Amikor az anorexiás ikrekről olvastam, egy percig sem gondoltam, hogy bármi közös volna bennünk, de megdöbbentett az, … hogy a … csontvázakon rikítóan tarka amerikai ruha van, s arcukon mindig természetellenesen széles mosoly és olyan szempillafesték, … amivel… hosszú szempillákat lehet varázsolni. (…) Ez a két világ nem illik össze. Kizárja egymást.
Ahogyan én és a tősgyökeres finn kisváros.” (168.o.)
2007-ben indult egy felvilágosító, támogató kampány Ausztriában „Amikor a lélek éhezik” mottóval a bulimia és anorexia által érintett emberekért…
Hogy e mottónál maradjunk, felteszem a kérdést: Mire éhezik Anna lelke? Mi tartja őt életben?
A regény első ilyen élő alakja Hukka, az általa képviselt gondoskodás, a tiszteletben tartó odafigyelés.
„Hukka mellett… kifejezetten felszabadultnak éreztem magam… Amikor kicsit elengedtem magam, éberségem fokozatosan csökkent, ami nem előnyös, mert ilyenkor mindig elkövet az ember valamit, amin rajtakapják, olyan nyomot hagy maga után, amit nem kellene, ha biztonságba akar húzódni.” (170.o) Ez összhangban van a szovjet-észt világ túlélési stratégiájával: jobb, ha nem bízol senkiben.
A nagymama korának, életének megdöbbentő, néha irracionálisnak tűnő eseményei, az anya saját népéhez, hátrahagyott rokonaihoz, az ismerősökhöz való viszonya, belső törekvése, vívódása (az észt származást tagadni, látszólag kiirtani magából…, bár ha szomorú, félrevonul észt zenét hallgatni…), az anya és apa kapcsolatának konfliktusai, Anna kettős, észt-finn tudata (a gyökerek és a jelen; az anya és az apa), s a táplálkozás mennyiségének, minőségének kordában tartása olyannyira fokozódik, hogy szinte már azt kívántam, ne titkolja tovább azt az észt származást, szakadjon már át végre az a gát!!
„Hukka nem szüntette meg a vágyódásomat. Haza akartam térni.” (…) „Anna világába.” (178.o.)
A régi Észtországba.
Növekszik a kérdés is: Ki lehet a sokat emlegetett „én Uram”, akinek Anna annyira alárendeli magát?
Egyértelmű! –vághatják rá sokan, akik már olvasták a könyvet, - a bulimarexia.
De felmerül bennem, mi van akkor, ha az is csak egy tünet? Mi van, ha maga a kollektív lelkiismeret az Úr, aki hatalmasabb mindennél?
Ha Anna eszik, az az új (finn életet) jelenti, ahol van mit enni, míg ha kihányja, az észtekkel van kötésben? Vagy épp fordítva? Az anya/észt tartalmat fogadja be, s az apai/finn oldalt adja ki? „Büszkeségem és szégyenem.” (182.o.)
„Megérezte volna az én Uram, hogy Hukka keze enyhített az ő szorításán?” (179.o.)
Ám nem lehet lazítani, mert ott a belső parancs: „Állj készen. Örökké készen.” (241.)
„Az én testemben valaki más lakott, tisztántartásáról és formájáról az én Uram döntött.” (294.o.)
Anna visszatalál Észtországba, s felteszi a kérdést: „Itthon kell-e maradnom? Ez volna hát az, ahová le akartam fogyasztani magam?” (397.o.)
Sok-sok kérdőjel és vívódás. 45 kg. Ez jó, mert volt 40 is.
Aztán végre megtörténik, amire vágyott: „életemben először hangosan kimondtam… két nemzethez tartozom.
És csak beszéltem, beszéltem és semmi nem történt, senki nem füttyentett, senki nem kérdezte, hogy mennyiért, nem fordult az egész bár felém, nem állt meg a hajó, semmi nem történt, és mégis minden megtörtént.” (416.o.)
Ez az egyik kulcsmondat a könyvben, Anna történetében.
Igen, „a hazatérés nem kaland. Mindössze annyit jelent, hogy az ember hazatér.” (425.o.)
Gyávaság?
„Nem akartam felnőtt nőként bevallani, hogy fogalmam sincs róla kicsoda vagy micsoda volnék a bulimarexiám nélkül.” (349.o.)
„Gyáva vagy…, aki még csak meg sem meri próbálni, aki annyira fél a kudarctól, hogy merni sem mer.” (443.o.)
Hátborzongató.
Küzd, vívódik, erős, bátor. Fennmarad. Mi lesz vele?
Az anorexia, bulimia nem új jelenség, mint ahogy a Hellinger-féle rendszerállítás sem az, épp ezért furcsa volt, hogy spanyol és angol nyelven alig találtam olyan olvasmányt, mely e két téma fókuszában áll…, általában Bert Hellinger ugyanazon néhány mondatát és eseteit ismétlik…
Spanyolországban Peter Bourquin 2007 és 2010 között vezetett csoportfoglalkozásokat anorexiás, bulimiás fiataloknak és szüleiknek.
Sofi könyvében látszólag csak nőkről van szó, férfiak alig jelennek meg. Feltűnnek, letűnnek, mégis nagyon nagy erővel hat sorsuk, létezésük. Vagy épp a hiányuk.
Peter Bourquin is úgy találta, hogy az általa vizsgált esetek többségében az apa általában nincs jelen, mert a szülők elváltak/külön élnek, alkoholista, érzelmileg van távol, vagy meghalt. Családállításokon kisebb-nagyobb, de határozott tér jelezte a távolságot.
Csak néhány esetben fordult elő, hogy az apának szoros kapcsolata volt a lányával, ám ez is azért, mert tudattalanul összekeverte őt családi rendszere egy fontos női tagjával.
A résztvevők anyával való kapcsolata sokszor konfliktusokkal tarkított, erősen érződik a valódi támogatás hiánya…, ám a vizsgált 14-20 éves lányok többsége ennek ellenére szimbiotikus kötésben áll anyjukkal.
Gyakorlatilag hiányzik az egészséges távolság, nincsenek tisztában saját határaikkal, próbálják megoldani szüleik konfliktusait, kárpótlást adni a nélkülözés éveiért.
Ingrid Dykstra régóta foglalkozik ilyen páciensekkel, s –a hamarosan talán magyarul is megjelenő könyvében- megemlíti, hogy belső szolidaritást vállalnak az anya (vagy apa) sorsával; magatartásukkal és megjelenésükkel fejezik ki magukat. „Jobb, ha eltűnök én is, drága anya/apa.” – szól életmondatuk.
Tudat alatt érzik, hogy valamelyik szülő el akar menni, vágyódik valahová, esetleg meg akar halni, s inkább ő (a gyerek) tenné meg ezt helyette szeretetből. (Előfordul persze az is, hogy egy korábbi gyermek emlékét őrzik ekként.)
Bert Hellinger kategorikusan kimondja, hogy a gyermek az anya iránti hűségből eszik, s az apa iránti hűségből hány. (Ennek fényében Anna az észt tartalmat fogadja be, s a finntől szabadul meg...)
Meg kell tehát vizsgálni, hogy milyen szerepet játszik, mit képvisel az apa az adott családban.
Sokszor találták azt, hogy a gyerek védi, őrzi az apa helyét a családban, de ezek a fiatalok nem gyerekek többé a rendszerben, nem a gyermeki helyükön állnak, tudattalanul felvállalt missziójuk pedig lehetetlen küldetés. Nincs saját életük, saját terük, nem tudják, kik is ők valójában…
Hogy is mondja Anna a regényben? Olvassuk el ismét!
„Nem akartam felnőtt nőként bevallani, hogy fogalmam sincs róla, kicsoda vagy micsoda volnék bulimarexiám nélkül.” (349.o.)
„Képtelen vagyok semmivé válni. Megpróbáltam. (375.o.)
Egyetlen gyermek sem mentheti meg szüleit, nagyszüleit, nem vállalhatja át sorsukat, nem teheti őket boldogabbá.
A szülők a múlt, a gyermekek a jövő, s kell, hogy legyen előttük is egy olyan iránytű, mely a jövő, az Élet felé mutat, ami felé tartaniuk kell!
A bulimia, az anorexia egy tünet, egy életveszélyes tünet, mely elveszti funkcióját, s „visszavonul”, ha a család felborult egyensúlya helyrebillen.
Nem, nem lehet (vagy nem is kell) megoldani mindent, ám ha a lelkünkben, a szívünkben helyükre kerülnek a dolgok, minden és mindenki zökkenőmentesen haladhat tovább az élet útján.
Drága Sofi, köszönöm neked, hogy regényed által újragondolhattam e témát!
A családállítás iránt érdeklődőket pedig továbbra is szeretettel várom valamelyik foglalkozásomon…
