Fókuszolás és felállítás

Guillermo Echegaray könyvében nem sokat olvasni erről ténylegesen, ám az állításokra jellemző speciális jegyeknél megemlíti Gendlin "felt sense"-ét abban a kontextusban, hogy az ismeret, a tudás (önmagunkról, vagy bármiről) nemcsak a fejben, ill. nem ott, hanem a fizikai érzetekben van;

a megismerésnek vannak egyéb, nem kevésbé ésszerű módjai, melyek érzékszervi (nemcsak a látásra és hallásra értendő) tapasztalatokon alapulnak.

A testünk „tudja”, hogy mikor érzi jól vagy rosszul magát, az érzetek információt hordoznak.

 A két eljárás (fókuszolás-felállítások) párhuzamait –a teljesség igénye nélkül- a következőkben látom:

- A helyzetmegértés, a megoldás nem kívülről jön, hanem magában az alanyban (ill. mindenkiben) benne van; s nem mi csinálunk vele valamit. Mi "csak" kísérünk. :-)

- A kulcs az egyénben saját magában, a testében, a zsigereiben, a lelkében van, így a test belső jelzéseire kell figyelni. (Fókuszolásnál önmagunkban, Hellinger módszerénél a kliensnek saját magában; s igen, a képviselőnek sincs ezen kívül más tennivalójuk, mert valójában ez az egyetlen, amire támaszkodhatnak, ami vezeti, vagy akár szó szerint mozgatja őket, hiszen sokszor nem ismerik magát a témát, a helyzetet vagy azt sem tudják, kit/mit reprezentálnak. A képviselőnek nincs és nem is lehet racionális indíttatása, ők függetlenek a kliens én-sémáitól, racionális elképzeléseitől...

Állításon az jelenik meg, ami ténylegesen van az adott rendszerben.

- Fókuszolj a témádra, a problémára, nehézségre (valamely korábbi elakadási pontra), DE ne ragadj bele, ne elemezgesd! (Hiszen lehet, hogy jók a feltevéseid, de belül ettől még nem változik semmi...)

Lépj hátra, engedd be, ismerd meg, s figyelj a saját érzeteidre...  No meg könnyen előfordulhat, hogy magának a problémának is vannak érzései, mondanivalója, „ő” is közöl, közvetít valamit…

- Mindkét technika az egyén saját belső – testi/lelki - tudatosságával kerül kapcsolatba. A „felt sense” itt elegyedik (lehet, h nem ez a legmegfelelőbb szó) a személyes és kollektív lelkiismeret hellingeri tartamaival. (A tested, a bensőd tudja, s te nem is tudtad, h tudod…  :-)

- Mindkét eljárás jó esetben hirtelen átfordít, bekattint valamit (Van, h azonnal, váratlanul; van, hogy később). Nevezhetjük ezt a fókuszolásnál hívott „body shift”-nek, testi váltásnak, de akként is megfogalmazhatjuk, h a mélyben (a személyiségben, vagy valamilyen transzgenerációs szinten) a helyére került valami.

- Mindkét módszerben eljöhet egy pont, amikor a lélek úgy érzi: elég, most annyit "látott"/befogadott, hogy szoknia kell az új helyzetet. Kísérőként látni, érezni kell ezt. Nincs rápakolás, erőszak!

- "Az utolsó képet (annak érzését) vidd haza a szívedben"; azaz a megoldás közvetlenül átélt, megélt valóságát!

- Mindkét módszer az élet áramának (folyásának) zavartalanságát igyekszik helyreállítani, biztosítani...

 S ha a fókuszolás nem megy, mert pl. túlságosan racionalizál, vagy lezár valaki, egy bizonyos szintnél nem megy mélyebbre, nem képes intenzívebben átérezni, ha egyedül nem képes, vagy más előtt nem akar..., nos,  ekkor is jól jöhet az állítás...

Persze most írhatnék arról is, hogy milyen, miben más, illetve hogy történik az állítás.

Lássuk röviden!

  Az állítás a kliens témájának, „problémájának”, azaz az adott rendszer elemeinek egy teremben vagy tágas helyen, képviselőkkel megjelenített, felállított térbeli megjelenítésével történik.

Ennek az eljárásnak vannak más formái is: dolgozhatunk figurákkal, egyéni üléseken vizualizációs technikával; ám a legáltalánosabb módja a csoport, melyre azért gyűlnek össze az emberek, hogy a jelenlévőket képviselőként választva egy vagy több állítást végezzenek.

  A résztvevők segítségével történő térbeli helyzet-megjelenítés módszerét a pszichodrámában már Moreno, ill. a családszobrászatban Virginia Satir is alkalmazta; ám a felállítások különlegessége ezektől abban rejlik, hogy a képviselők az adott rendszerről, az adott rendszerben állva előzetes információk nélkül is úgy éreznek, mint az akit, vagy amit megjelenítenek, s ebből fontos információkat szűrhetünk le…

Ez alapvető különbség a szerepjátékoktól. A felállításokon ugyanis a képviselők nem játszanak semmilyen szerepet, hiszen nem is tudják, milyen szerepet kellene képviselniük…

A képviselők nem egyfajta színészek; ez jóval több annál!

 Olyan, mintha annak az érzeteit és reakcióit észlelnék, akit az adott pozícióban képviselnek az állítás időtartama alatt.

Így kerülnek napvilágra a nem tudott, az elfelejtett, vagy tudattalan tartalmak, így jelenik meg az, ami valóban van.

(Hogy mire is használható mindez, lásd a szept. 15-i bejegyzésnél!)