„Az emlékezet – ha kérdésekkel gyötörjük – olyan, mint egy hagyma; szeretné, ha sorra lefejtenénk a rétegeit, hogy feltárhasson mindent, ami benne áll: néha egyértelműen, gyakran rejtjelezve.”
„… ahogy a hagyma rétegről rétegre zsugorodik, ott van mégis, beleírva az újabb és újabb héjakba: hol csupa nagybetűvel, hol mellékmondatként vagy lábjegyzetként, hol olvashatóan, hol csak fáradságosan –ha ugyan egyáltalán – megfejthető hieroglifákkal.”
(Günter Grass: Hagymahántás)
2011. október 19., szerda
Legyen az bármennyire is végeláthatatlan, hidd el, minden alagútból van kiút… Közelebb van, mint gondolnád, a sorompó nyitva áll... de az első lépést neked kell megtenned. (Lélekben, majd fizikailag...)
Lépkedtem én, csak az a baj, hogy vissza is. Nincs semminek értelme, ha te változnál, mennél előre, de aki neked a legfontosabb, leragad, és nem nézi jó szemmel a változásodat. Én változtam, és annyi fájdalmat okozott az "egyre többet akarás", hogy már bánom, hogy nem fogadtam el magam olyannak, amilyen voltam. Szőke, vékonyhangú, sebezhető. Milyen akartam lenni? Vörös, magabiztos, nagydumás. Nem jutottam sehová. A konzervatív embernek nehéz jót tenni -de: nem nehezebb mint saját magamnak...
Szia! Egy kép jutott eszembe először a 2. mondatoddal kapcsolatban: képzelj el két embert, akik egymással szemben állnak, picit előre dőlve, karjaik magastartásban, kezüket, tenyerüket egymásnak támasztják, s állnak stabilan megtartva egymást, mint egy híd. Ez egyfajta szeretet, amikor mindkét félnek ugyanúgy van szüksége a másikra. Ám mi van, ha "te változnál, mennél előre", s teszel is bizonyos lépéseket, némiképp felszabadulsz, és kiszállsz ebből a(z addig kiegyensúlyozottnak látszó) pillér-szerepből? A mások orra bukik (hogy szépen fejezzem ki magam), s habitusától, személyiségétől, saját rendszerétől függően reagál is erre. "Mit tettél velem?"-kérdezhetné? Ha elmozdulsz, s kiszállsz, ezzel felszabadítod magad, de nemcsak te leszel önálló, hanem a másik is. Kérdés, hogy ő tud-e, mer-e, akar-e ezzel kezdeni valamit... Gyakran előfordul, hogy nem, s ha az elsőként kiszállt önálló fél nem áll vissza a korábbi helyére, előbb-utóbb jön valaki, aki a leragadt félnek segítséget nyújt, s akire ő rámutatva felkiálthat: Ahh, te vagy az én párom! Az utolsó mondatod is nagyon fontos. Valójában kinek akarsz megfelelni? Üdv.
Lépkedtem én, csak az a baj, hogy vissza is. Nincs semminek értelme, ha te változnál, mennél előre, de aki neked a legfontosabb, leragad, és nem nézi jó szemmel a változásodat. Én változtam, és annyi fájdalmat okozott az "egyre többet akarás", hogy már bánom, hogy nem fogadtam el magam olyannak, amilyen voltam. Szőke, vékonyhangú, sebezhető. Milyen akartam lenni? Vörös, magabiztos, nagydumás. Nem jutottam sehová. A konzervatív embernek nehéz jót tenni -de: nem nehezebb mint saját magamnak...
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésEgy kép jutott eszembe először a 2. mondatoddal kapcsolatban: képzelj el két embert, akik egymással szemben állnak, picit előre dőlve, karjaik magastartásban, kezüket, tenyerüket egymásnak támasztják, s állnak stabilan megtartva egymást, mint egy híd. Ez egyfajta szeretet, amikor mindkét félnek ugyanúgy van szüksége a másikra. Ám mi van, ha "te változnál, mennél előre", s teszel is bizonyos lépéseket, némiképp felszabadulsz, és kiszállsz ebből a(z addig kiegyensúlyozottnak látszó) pillér-szerepből? A mások orra bukik (hogy szépen fejezzem ki magam), s habitusától, személyiségétől, saját rendszerétől függően reagál is erre.
"Mit tettél velem?"-kérdezhetné?
Ha elmozdulsz, s kiszállsz, ezzel felszabadítod magad, de nemcsak te leszel önálló, hanem a másik is. Kérdés, hogy ő tud-e, mer-e, akar-e ezzel kezdeni valamit...
Gyakran előfordul, hogy nem, s ha az elsőként kiszállt önálló fél nem áll vissza a korábbi helyére, előbb-utóbb jön valaki, aki a leragadt félnek segítséget nyújt, s akire ő rámutatva felkiálthat: Ahh, te vagy az én párom!
Az utolsó mondatod is nagyon fontos.
Valójában kinek akarsz megfelelni?
Üdv.