Apaság, avagy Másképp védett férfiak

Hajnal lehetett, de odakinn még nem világosodott, mikor az jutott eszembe/azt éreztem (?), vagy arra ébredtem, ha egyáltalán tényleg felébredtem, hogy az apákról kell írnom. Beindult az agyam, s szinte tudatosan kellett magam leállítani, hogy képes legyek újra elaludni…

Megpróbálom most felidézni az akkor feltörő gondolatokat.

  Tény, hogy a legutóbbi családállító nap témáinak többsége valahogyan összekapcsolódott az apával.
Volt, hogy már maga a „kérdés” is erről szólt, de volt, hogy később kanyarodtak a történések ebbe az irányba…

Ha most tisztán a „hagyományos” pszichológiai, fejlődéspszichológiai elméletekre és ismeretekre gondolok az apasággal kapcsolatban, olyanok jutnak eszembe, mint apa-szerep; modell, példakép; az apa, mint gyermek későbbi pszichoszexuális fejlődésének egy tényezője; a stabil apa-anya, apa-gyermek kapcsolat hatása a felnőttkori párkapcsolatra…

(S ha jól belegondolok, hát leginkább az anya szerepe, érzései, ennek hatásai… azok, amikkel már a prenatális időszaktól foglalkoznak a kutatók.)

Amennyiben viszont „Bert Hellinger-i szemlélettel” tekintek az apaságra, ilyenek jönnek elő:

tudattalan hűség; meghatározó férfimodell (mást jelentve a fiú és mást a lány gyermekek számára); elfogadásától függhet, hogy elfogadom-e az ételt, vagy nem; a család nőtagjaiba oltott belső vezérlő (jel-)mondatok erősen kihathatnak az ő megítélésére is; az apa (férfi sor)  pénzhez való hozzáállása, ill. a családi vagyon sorsa; férfiak és férfi-energiák, a férfi sor (apa, apai nagyapa, dédapa…) ereje…
De meghatározó az is, hogy hol van a férfi, az apa helye a családi sorban, hogy ki áll az apa mellett a családban…

Hosszan folytathatnám e sort anélkül, hogy a bennem megelevenedő felállítások közül akár egyetlenegyet is konkrétan megemlítenék.

Egy dolog viszont közös minden apában: noha a férfi a „harcos archetípusát testesíti meg”, ő a kemény, az erős, aki sosem „rogyhat meg”, nem sírhat (hiszen sokszor már kiskorától erre kondicionálják: ha fáj, nem baj, „katona-dolog”), mégis mélyen érző lényekről beszélünk. Olyanokról, akik képesek feltenni egészségüket, életüket egy eszméért, nőért, gyermekért, vagy családjuk más tagjáért…

Mivel ők is sorskötésben vannak, sok minden meghatározza, miként viselkednek férfiként, barátként, szeretőként…
  Komplexen, komplexebben kell tehát ránéznünk az apákra!
Kemény volt? Szigorú? Esetleg túl kemény? Vagy épp ellenkezőleg, nagyon engedékeny? Elhagyta a családját? Vagy erre kényszerült? Ivott? Nem törődött a gyermekeivel?...
Mindez valószínűleg nem azért történt így, mert ő alapból kemény, agresszív, csapodár, felelőtlen, nemtörődöm… ember lett volna!  Nem, ez így túl egyszerű lenne.
Gyermekként, vagy akár később, családállításon, felnőttként ítéletek nélkül kell ránéznünk.
Igen, kimondhatók a megélt sérelmek és a fájdalmak, ám mivel a felállítások lélek szintjén mutatják meg a valóságot, sokszor láttam, és tapasztaltam, hogy a szülőt ez vagy meglepi, vagy nem bántja, esetleg úgy érzi, hogy gyermeke igazságtalanul vádolja őt, s olyanokat állít (pl. „Sosem szerettél!”), amik esetleg nem is voltak úgy…
Egy gyermek nem láthat bele a felnőttek életébe, az őket mozgató dinamikákba, de talán nem is kell ismernie részletekbe menően bizonyos titkokat; ahogy egyik mesterem jelképesen mondogatta: „Mars kifelé a szülők hálószobájából!”
A gyerek, „csak” a gyerek.
A gyereknek a biológiai szülei az „édes szülék”, legyenek azok bármilyenek is!
Adódhatnak persze olyan szélsőséges esetek (különösen kegyetlen agresszió, incesztus…), amikor e tényt élesen külön kell választani attól, hogy egyébként ő az édesapa/édesanya.

  Ilyesmik jártak a fejemben hajnalban, aztán a reggeli futás közben előfurakodott még egy gondolat, talán a legfontosabb, vagy legnyilvánvalóbb:

Ahhoz, hogy egy férfi valóban apa lehessen, előbb anyává kell tennie egy nőt.
(„Na, ez könnyen megy” - mosolyoghatnak most néhányan, ám mások talán nagyon is egyetértenek azzal, hogy ez nem is mindig olyan egyszerű dolog!)
Gyakran előfordul viszont, hogy mivel nincs organikus oka annak, hogy csak nem jön a várva várt baba, azt a tanácsot kapja a pár, vagy annak egyik tagja, hogy lazítson, ne akarja olyan görcsösen…
Ez néha sikerül, néha nem, mert meglehet, hogy más is áll a háttérben.
Valami, amit egy jóval nagyobb rendszer összefüggései magyaráznak.
Hogy mik lehetnek ezek?
Mondhatjuk, hogy ahány családi rendszer, annyi féle lehetőség, annyi féle kombináció.
Egy meglepőnek számító gondolat jutott eszembe ezzel kapcsolatban, melyet, mint elméletet évekkel ezelőtt hallottam, aztán egy állításon pont ez volt az oka annak, hogy a férfi miért nem mert apává válni:
a férfi élet-halál ura.
Az élet – gyermek párhuzama könnyen megérthető, ám a halál abban a vonatkozásban jön a képbe, mely szerint a születés, a szülés bizony magában hordozza ezt az eshetőséget is, s a férfi (családi rendszerének korábban, lélek szinten megtapasztalt negatív történései miatt, a nő iránti féltésből, mély szeretetből fakadóan) inkább lemondott erről a „rizikóról”…
Nagy felelősség ez, melyet tudattalan dinamikák határoznak meg, s melyek gyakran épp a családállításban megjelenő képek, történések kapcsán kerülnek felszínre, válnak érthetővé, s oldhatók fel.

  Felmerülhet persze a kérdés, hogy az apa, az apai érzés mikor születik meg egy férfiban.
 Vajon elegendő-e anyává tennie valakit, ill. mi kell ahhoz, hogy maga az apaság ténye valóban jól működő kapoccsá váljon, s akkor még az örökbefogadásról szót sem ejtettünk...
Nos az ilyen és hasonló felvetések abszolút helytállóak, hiszen az élet esetenként sok fájdalmas tapasztalatot hoz,
ám hiszem, hogy a mögöttes, megoldáshoz vezető dinamikák Hellinger módszerével mind feltárulnak.

PS:
Grecsó Krisztián Isten hozott c. regényében találtam egy, az apaság, a "férfi-sor" témájába vágó gondolatot:
"... Egy anyától nem lehet kapni efféle örökséget! Az anyák szeretnek, maga is tudja, kedvesem, az életük árán is, de nincsen gyökerük az időben. A térben van. Mint a kotlósnak." (Na jó, ezzel kapcsolatban vitába szállnék, mert a női vonal éppúgy jelentős... Persze egy fiú, férfi életében az apa másért kulcs-figura... úgyhogy folytassuk az idézettel, mert most jön a lényeg: )
"Ha nincsen apja a férfiembernek, akkor nincs mögöte semmi, csak kongó üresség, szomorúság és bánat." - Ha van is nagyapa, az apa hiánya mindig fáj, mert az apa apa, a nagyapa meg a nagyapa, senki nem pótolhatja  a másikat, nincs olyan (a rendszer szempontjából), hogy  egyik  egyszerűen a másik helyére áll, s azzal el is van intézve a dolog.
Ez persze ugyanígy érvényes az elvált szülők esetére is. Az apa/anya mindig az apa/anya lesz, az igazi, bármilyen is volt, ill. bármi történt is s szülők között.

Szeptember 3-án, szombaton lesz a következő állítási lehetőség, Budapesten.

- Van még tehát idő pihenni, erőt és bátorságot gyűjteni, a témát/kérdést minél rövidebben megfogalmazni, és persze jelentkezni is! :-)

A lehetséges témák:
- szülő-gyermek kapcsolati nehézségek,
- partnerkapcsolati problémák, pár-terápia,
- gyermekszületéssel, fogantatással kapcsolatos kérdések, dilemmák,
- betegségek háttere, gyógyulási folyamatok segítése,
- gyász feldolgozása,
- munkahelyi dilemmák, feszültségek oldása,
- iskolai problémák, magatartászavarok... oldása, tanulási zavarok, dadogás rendszerszintű háttere,
- családi sorsátvételek,
- a pénzhez, mint manifesztálódott energiához való viszony rendezése (hisz léte, vagy hiánya meghatározza életminőségünket, s egzisztenciális következményei vannak)
- a kapcsolat elején: a sikeres párkapcsolat, házasság alapjainak lerakása
...
ill. bármilyen téma, amit hoztok!

Szeretettel várok mindenkit! (lilla.linkes@gmail.com)

Sziasztok, megkönnyítettem a hozzászólás lehetőségét, remélve, hogy így interaktívabbá válik az oldal.

Hi, I made more easily to give a comment, try it out!

Hola, he dado facilidades para comentar, pruebalo!

Egy regény kapcsán... (2.)

Egyértelmű volt, hogy a Tisztogatás után elolvasom Sofi Oksanen másik könyvét, a Sztálin tehenei-t is.

Úgy a 20. oldal táján még fura volt, az előző regényhez képest valahogy másképp szólt hozzám, de már feltűnt néhány formai jellegzetesség, pl. hogy az évszámokkal kezdett (jelzett) fejezetek az anyáról, Katariináról és a régebben történt családi vonatkozású eseményekről szólnak (E/3 személyben), míg a nagy nyomtatott betűvel írt szóval kezdett fejezetek (E/1 személyben) Annáról.

Az én és Anna is néha különválik…, mert Anna sokszor az észt, az én pedig a Finnországban élő lányt (én-részt) jelenti…

Nem szokásom, hogy jegyzeteket készítsek egy regényről, általában én is „csak” élvezettel olvasom őket, de a 100. oldal környékén már muszáj volt elővennem egy kis papírdarabkát (aztán még kettőt), s feljegyeznem ezt-azt.

 Mint a valóban jó olvasmányok esetében, olyan hatalmas, egyetemes erők, olyan dinamikák munkálkodnak a cselekmény mélyén, mint amik a valós életben is hatnak ránk.

Nem szeretném ismételni magam, mert megint beszélhetnék az egyéni és kollektív tudattalanról, a rendszer iránti hűségről, szeretetről, „dupla eltolódásról” és hasonlókról…, ám a könyv végére érve tudtam, hogy a bulimia és anorexia (vagy „bulimarexia”- ahogy a könyvben olvasható) vonatkozásában írok majd.

 Adott egy nagyon erős női vonal, és Sofi-Katariina-Anna sorsán át gyönyörűen látható, hogy ki hogyan, mivel hatott a másikra.

Sofi, a nagymama, az „ottmaradó”, segítő, némiképp beletörődő (vagy beletörő?), a plátói szerelemmel bíró, a régi szép időkre emlékező, aki nem akar Finnországba menni, mert „úgyis tudja, milyen odaát. Olyan, mint Eesti ajal” . (mint a régi észt időkben)

Sorsából adódóan is ültet néhány „túlélő kódot” a lányába, Katariinába: Légy óvatos!, Figyelnek., Ne gyűlöld az apádat!

S az egyik 1941-es deportálás kapcsán olvashatunk egy fontos mondatot: „Épp elég kistermetű és sovány ahhoz, hogy mindent túléljen.” (238.o)

Nos, jön Katariina, akit kortársai a szerencse lányának tartanak, hiszen a rendkívül vonzó nyugatra, Finnországba megy férjhez, s aki annyira tagadja a szovjet létet, hogy új otthonában „Bármi lehet, csak vörös nem!” (184.) Nincs vörös bútor, függöny, terítő, szőnyeg, ruha, haj…

Heves reakció, ám ez nem puszta szeszély;  mélyről fakadnak az érzései, hiszen a nyugatra távozáskor, hogy a „felsőbb hatalom” elengedje, gyakorlatilag mindent hátra kell hagynia: „Isten veled otthonom,  népem és anyanyelvem. Isten veled hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen kézitáskába.” (205.o.) Még a neve is oroszos lett.

Minden erővel titkolja észt (nem finn) származását, s jól működik az anyai életmondat: Kerülj minden kapcsolatot az otthonról érkezőkkel; figyelni kell!

Ez az időzített bomba Annánál lép működésbe.

Számára Észtországot Tallinn, a mama, Irene (a barátnő) és a nyelv képviseli. No meg a „bulimarexia”.

„A női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai. Pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni. Amikor az anorexiás ikrekről olvastam, egy percig sem gondoltam, hogy bármi közös volna bennünk, de megdöbbentett az, … hogy a … csontvázakon rikítóan tarka amerikai ruha van, s arcukon mindig természetellenesen széles mosoly és olyan szempillafesték, … amivel… hosszú szempillákat lehet varázsolni. (…) Ez a két világ nem illik össze. Kizárja egymást.

Ahogyan én és a tősgyökeres finn kisváros.”  (168.o.)

 2007-ben indult egy felvilágosító, támogató kampány Ausztriában „Amikor a lélek éhezik” mottóval a bulimia és anorexia által érintett emberekért…

Hogy e mottónál maradjunk, felteszem a kérdést: Mire éhezik Anna lelke? Mi tartja őt életben?

A regény első ilyen élő alakja Hukka, az általa képviselt gondoskodás, a tiszteletben tartó odafigyelés.

„Hukka mellett… kifejezetten felszabadultnak éreztem magam… Amikor kicsit elengedtem magam, éberségem fokozatosan csökkent, ami nem előnyös, mert ilyenkor mindig elkövet az ember valamit, amin rajtakapják, olyan nyomot hagy maga után, amit nem kellene, ha biztonságba akar húzódni.” (170.o) Ez összhangban van a szovjet-észt világ túlélési stratégiájával: jobb, ha nem bízol senkiben.

A nagymama korának, életének megdöbbentő, néha irracionálisnak tűnő eseményei, az anya saját népéhez, hátrahagyott rokonaihoz, az ismerősökhöz való viszonya, belső törekvése, vívódása (az észt származást tagadni, látszólag kiirtani magából…, bár ha szomorú, félrevonul észt zenét hallgatni…), az anya és apa kapcsolatának konfliktusai, Anna kettős, észt-finn tudata (a gyökerek és a jelen; az anya és az apa), s a táplálkozás mennyiségének, minőségének kordában tartása olyannyira fokozódik, hogy szinte már azt kívántam, ne titkolja tovább azt az észt származást, szakadjon már át végre az a gát!!

„Hukka nem szüntette meg a vágyódásomat. Haza akartam térni.” (…) „Anna világába.” (178.o.)

A régi Észtországba.

   Növekszik a kérdés is: Ki lehet a sokat emlegetett „én Uram”, akinek Anna annyira alárendeli magát?

Egyértelmű! –vághatják rá sokan, akik már olvasták a könyvet, - a bulimarexia.

De felmerül bennem, mi van akkor, ha az is csak egy tünet? Mi van, ha maga a kollektív lelkiismeret az Úr, aki hatalmasabb mindennél?

Ha Anna eszik, az az új (finn életet) jelenti, ahol van mit enni, míg ha kihányja, az észtekkel van kötésben? Vagy épp fordítva? Az anya/észt tartalmat fogadja be, s az apai/finn oldalt adja ki? „Büszkeségem és szégyenem.” (182.o.)

„Megérezte volna az én Uram, hogy Hukka keze enyhített az ő szorításán?” (179.o.)

Ám nem lehet lazítani, mert ott a belső parancs: „Állj készen. Örökké készen.” (241.)

„Az én testemben valaki más lakott, tisztántartásáról és formájáról az én Uram döntött.” (294.o.)

Anna visszatalál Észtországba, s felteszi a kérdést: „Itthon kell-e maradnom? Ez volna hát az, ahová le akartam fogyasztani magam?” (397.o.)

Sok-sok kérdőjel és vívódás. 45 kg. Ez jó, mert volt 40 is.

Aztán végre megtörténik, amire vágyott: „életemben először hangosan kimondtam… két nemzethez tartozom.

És csak beszéltem, beszéltem és semmi nem történt, senki nem füttyentett, senki nem kérdezte, hogy mennyiért, nem fordult az egész bár felém, nem állt meg a hajó, semmi nem történt, és mégis minden megtörtént.” (416.o.)

Ez az egyik kulcsmondat a könyvben, Anna történetében.

Igen, „a hazatérés nem kaland. Mindössze annyit jelent, hogy az ember hazatér.” (425.o.)

Gyávaság?

„Nem akartam felnőtt nőként bevallani, hogy fogalmam sincs róla kicsoda vagy micsoda volnék a bulimarexiám nélkül.” (349.o.)

„Gyáva vagy…, aki még csak meg sem meri próbálni, aki annyira fél a kudarctól, hogy merni sem mer.” (443.o.)

Hátborzongató.

Küzd, vívódik, erős, bátor. Fennmarad. Mi lesz vele?

Az anorexia, bulimia nem új jelenség, mint ahogy a Hellinger-féle rendszerállítás sem az, épp ezért furcsa volt, hogy spanyol és angol nyelven alig találtam olyan olvasmányt, mely e két téma fókuszában áll…, általában Bert Hellinger ugyanazon néhány mondatát és eseteit ismétlik…

Spanyolországban Peter Bourquin 2007 és 2010 között vezetett csoportfoglalkozásokat anorexiás, bulimiás fiataloknak és szüleiknek.

Sofi könyvében látszólag csak nőkről van szó, férfiak alig jelennek meg. Feltűnnek, letűnnek, mégis nagyon nagy erővel hat sorsuk, létezésük. Vagy épp a hiányuk.

Peter Bourquin is úgy találta, hogy az általa vizsgált esetek többségében az apa általában nincs jelen, mert a szülők elváltak/külön élnek, alkoholista, érzelmileg van távol, vagy meghalt. Családállításokon kisebb-nagyobb, de határozott tér jelezte a távolságot.

Csak néhány esetben fordult elő, hogy az apának szoros kapcsolata volt a lányával, ám ez is azért, mert tudattalanul összekeverte őt családi rendszere egy fontos női tagjával.

A résztvevők anyával való kapcsolata sokszor konfliktusokkal tarkított, erősen érződik a valódi támogatás hiánya…, ám a vizsgált 14-20 éves lányok többsége ennek ellenére szimbiotikus kötésben áll anyjukkal.

Gyakorlatilag hiányzik az egészséges távolság, nincsenek tisztában saját határaikkal, próbálják megoldani szüleik konfliktusait, kárpótlást adni a nélkülözés éveiért.

Ingrid Dykstra régóta foglalkozik ilyen páciensekkel, s –a hamarosan talán magyarul is megjelenő könyvében- megemlíti, hogy belső szolidaritást vállalnak az anya (vagy apa) sorsával; magatartásukkal és megjelenésükkel fejezik ki magukat. „Jobb, ha eltűnök én is, drága anya/apa.” – szól életmondatuk.

Tudat alatt érzik, hogy valamelyik szülő el akar menni, vágyódik valahová, esetleg meg akar halni, s inkább ő (a gyerek) tenné meg ezt helyette szeretetből. (Előfordul persze az is, hogy egy korábbi gyermek emlékét őrzik ekként.)

Bert Hellinger kategorikusan kimondja, hogy a gyermek az anya iránti hűségből eszik, s az apa iránti hűségből hány. (Ennek fényében Anna az észt tartalmat fogadja be, s a finntől szabadul meg...)

Meg kell tehát vizsgálni, hogy milyen szerepet játszik, mit képvisel az apa az adott családban.

Sokszor találták azt, hogy a gyerek védi, őrzi az apa helyét a családban, de ezek a fiatalok nem gyerekek többé a rendszerben, nem a gyermeki helyükön állnak, tudattalanul felvállalt missziójuk pedig lehetetlen küldetés. Nincs saját életük, saját terük, nem tudják, kik is ők valójában…

Hogy is mondja Anna a regényben? Olvassuk el ismét!

„Nem akartam felnőtt nőként bevallani, hogy fogalmam sincs róla, kicsoda vagy micsoda volnék bulimarexiám nélkül.” (349.o.)

„Képtelen vagyok semmivé válni. Megpróbáltam. (375.o.)

Egyetlen gyermek sem mentheti meg szüleit, nagyszüleit, nem vállalhatja át sorsukat, nem teheti őket boldogabbá.

 A szülők a múlt, a gyermekek a jövő, s kell, hogy legyen előttük is egy olyan iránytű, mely a jövő, az Élet felé mutat, ami felé tartaniuk kell!

A bulimia, az anorexia egy tünet, egy életveszélyes tünet, mely elveszti funkcióját, s „visszavonul”, ha a család felborult egyensúlya helyrebillen.

Nem, nem lehet (vagy nem is kell) megoldani mindent, ám ha a lelkünkben, a szívünkben helyükre kerülnek a dolgok, minden és mindenki zökkenőmentesen haladhat tovább az élet útján.

Drága Sofi, köszönöm neked, hogy regényed által újragondolhattam e témát!

A családállítás iránt érdeklődőket pedig továbbra is szeretettel várom valamelyik foglalkozásomon…

Egy regény kapcsán...

Olvastam egy könyvet.

Ez azért nem bír olyan rendkívüli hírértékkel, mert rengeteget olvasok, s nem referálok mindegyikről, de a finn-észt Sofi Oksanen regénye, a Tisztogatás, mely egy színdarabból nőtte ki magát (s melyet magyarul először a Csiky Gergely Színházban, Kaposvárott mutatták be), igen súlyos és örök érvényű témákat dolgoz fel, úgyhogy úgy éreztem, írnom kell.

  Nemcsak a nők ellen elkövetett (szexuális) erőszakról van szó. Családok, falvak, népek „megerőszakolásáról”, szégyenéről, a történelem bizonyos eseményeiről…, melyeket megmásíthatunk, eltemethetünk, letagadhatunk, vagy megpróbálhatunk tudomást sem venni róluk…, azok mégis ott élnek valahol a mélyben  és hatnak „a ma emberére”.

Azt mondják elég idő eltelt már az emberiség történelmében ahhoz, hogy elmondhassuk: mindenki családi rendszerében megesett már minden jó és rossz (erőszak, árulás, vándorlás, kirekesztettség, voltak tettesek és áldozatok, s ebbe maximálisan belefér, hogy a tettes áldozat is valahol…).

Egyik mesterem, Dimitris Stavropoulos sokszor idézett e témában egy delphoi jóslatot:

„Aki megsebzett, az fog téged meggyógyítani!”- mondja az orákulum az Akhilleusz által megsebzett királynak.
Átültethető a gyakorlatba ez a bölcsesség ekként: „Akitől/amitől félsz, az fog meggyógyítani, az fogja eloszlatni félelmeidet, az tesz szabaddá, hogy a saját életedet élhesd, abból csinálhass valami jót”?
A Hellinger-féle rendszerállításokkal kapcsolatos olvasmányaim, s az egyre gyarapodó tapasztalataim szerint a válasz: igen.

A Sofi Oksanen könyvét olvasva alapból ez az öngyógyító, (családi-)rendszer-gyógyító gondolat jutott eszembe az írónővel kapcsolatban is, aki mint mondja, a Tisztogatás ötlete egy, a gyermekkorában hallott történetből ered, s melynek helyszíne az 1940-es évek Észtországa.

A litera.hu-n Benedek Márton interjújában (http://www.litera.hu/hirek/sofi_oksanen_a_reszletek_rajongoja_vagyok) olvastam, hogy „Sofi édesanyja Észtországból emigrált Finnországba a hetvenes években, ő már finn kislányként nőtt fel…”-érthető tehát a témaválasztás. 
„Bevallottan étkezési zavarokkal küzdött…”, s valószínűleg az írónő szép, ám extravagánsnak, különlegesnek mondható megjelenése is (kislányos arc, fekete-türkiz-lila csíkos raszta haj) akár összefüggésben állhat a ki tudja milyen családi múlttal…

A Népszabadság kritikája szerint „… a mű saroktétele az egyéni, kollektív és nemzeti identitásválság”.

Széééép cirkalmas megfogalmazás, de identitászavar helyett én inkább az egyéni és kollektív tudattalanról beszélnék. (Így már érthető, hogy miért is nem irodalmi blogon vagyunk.)

A kollektív tudattalannal kapcsolatban nemrégiben írtam, hogy a kollektív lelkiismeret nem érezhető, működését csak a hatása jelzi számunkra, s az „eleve adott rendek” (adás-elfogadás, az időbeli sorrend/hierarchia, az odatartozás/a csoport teljességének) szolgálatában áll.

Azaz, ha a család egy tagja árt vagy nagy kárt tesz valakinek, de nem teszi azt jóvá vagy nem vállalja fel bűnét, (esetleg nem gyászolja meg  a halottakat), akkor majd egy későbbi generáció képviselője, pl. egy unoka teszi meg helyettük.  Ugyanígy, ha valakit valamilyen tette, vagy vele történt dolog miatt kizárnak (vagy letagadnak) a családban, akkor épp e kollektív lelkiismeret gondoskodik arról, hogy ne tűnjön el végleg, hogy megmaradjon az emlékezete: egyszerűen képviselteti magát egy utóddal, s addig ismétlődik ugyanaz a minta (ha kell nemzedékről nemzedékre), míg meg nem látják, el nem ismerik, és fel nem vállalják őt.
Néha a személyes és kollektív lelkiismeret összeütközésbe is kerülhet, mert nem biztos, hogy valaki magától „jó szívvel” megtenne olyasmit, amit bizony azért tesz, hogy továbbra is egy bizonyos csoporthoz (kortárscsoporthoz, családhoz) tartozhasson.

   A fentebb említett ön-, ill. rendszergyógyítás, az oldás a könyv egyik szereplőjének, pl. Zara életének alakulásával, s –Sofi Oksanen által- olvasóként az egész háttértörténet megismerésével, az arra való rálátással, a szálak és összefüggések kibogozásával valósul meg mind a regényben, mind  - esetleg felismerés szintjén - az olvasóban, s talán  magában az íróban is...

  S mi is történik egy családállításon?

Jön valaki, aki válságban van, úgy érzi holtpontra jutott az élete, vagy minden különösebb ok nélkül depresszív alapállapotban él, esetleg nem sikerül áldott állapotba kerülnie, noha semmi organikus tényező nem áll a háttérben, vagy valami miatt nem tud az életében továbblépni, valami szorongatja, fogva tartja… esetleg „csak” szeretne tisztán látni, fejlődni…

Jön tehát valaki, akinek történetét a jelenlévők sem ismerik (hiszen a témáját max. 2-3 mondatban foglalta össze), s e téma szereplőinek képviselőket választ (nyíltan megnevezve vagy rejtetten, amikor csak ő és én tudjuk ki kit/mit képvisel), majd visszaül a helyére, s kívülről, mintegy rátekintve figyeli az őt is érintő, az őt is mozgató rejtett családi dinamikákat…
A felállítás lényege persze nem az öncélú „kukkolás”, hanem a blokkok oldása. Ott, ahol a „mező” felkínálja. 
A regényben megismert Zara életének, és a fentebb említett témák hátterében gyakran a Hellinger által dupla eltolódásnak nevezett dinamika áll, azaz a 2-3 generációval korábban történt események tovább élnek egy modernebb kontextusban, így az illető valójában nem saját történetét, sorsát éli.
Tudattalanul.
Szeretetből.
Hűségből.

Nos, mindenkinek ajánlom a Tisztogatás c könyvet, és bárkit szívesen látok a következő állításon,

akár feldolgozandó témát nem hozó, segítő résztvevőként is!

.... sajnos úgy adódott, hogy egyszerűen nincs szabad hétvégém júniusban... viszont:

Örömmel töltene el, ha olvasóim tömege valahogyan aktívabbá válna, s kérdésekkel, észrevételekkel némiképp interaktívabbá, élőbbé tennék e blogot! :-)
Nos?
Olvasni jó, deee beszélgetni is...
Üdv. mindenkinek!

Közeleg a Húsvét...

  A Húsvét keresztény ünnepe egybeesik a pészahhal; amikor a zsidó vallásúak az egyiptomi fogságból való szabadulásra emlékeznek.

A keresztények számára is ez az egyik legfontosabb nap, hiszen az írás szerint Jézus pénteken történt keresztre feszítését követően, a 3. napon történt a feltámadás.
(Érdekesség, hogy az erdélyi, keresztény faluban, Csíkménaságon a húsvéti körmenet neve „kikerülés”.)
Vallásos szemlélet nélkül a Húsvét angol (Easter) és német (Ostern) nevének eredete: Ostara-hoz,
a  germán istennőhöz, a tavasz keleti úrnőjéhez vezet…

Halál, felülemelkedés, szabadulás, megújulás, élet.
Ezek nem feltétlenül elvont fogalmak.
Nagyon is személyesek. Egy-egy ember, egy-egy család, nép, vagy nemzet szintjén értelmezve is.

Akár szeretnénk, akár nem, észrevesszük vagy sem, mindez végigkíséri életünket, s egyaránt áthatja személyes és kollektív lelkiismeretünket.

A családállítások szempontjából ez utóbbi rendkívül izgalmas, hiszen a kollektív lelkiismeret nem érezhető, működését csak a hatása jelzi számunkra, s az „eleve adott rendek” (az adás-elfogadás egyensúlya, az időbeli sorrend, az odatartozás) szolgálatában áll.

Milyen témák érinthetik ezt a szintet?

Páni félelem a veszteségtől, függőségek, depresszió, súlyos beilleszkedési és/vagy magatartászavarok, az alany számára is meglepetésszerűen bekövetkező, sorsfordító döntések, (hirtelen fellépő) súlyos betegségek…

  Az érzelmek rendkívül jó rendszerjelzések, hiszen az észlelhető jelzések java az érzelmeken keresztül jut el hozzánk. Ennek többféle típusa van.

 Az elsődleges érzelmek a történésekre, a külvilágban felmerülő dolgokra vonatkozóan azonnal létrejönnek. (Ilyen pl. a támadás előtti düh, egy ajándék okozta öröm, a veszteséget követő fájdalom.) Ezek segítik a helyzetek kezelését, feldolgozását, valósak, őszinték, könnyen átvehetők, s funkciójukat beteljesítve elmúlnak, sosem tartanak tovább a kelleténél.

A másodlagos érzelmek elsődleges érzelmeket helyettesítenek.

(Pl. mikor a düh a cselekvésképtelenségre adott reakció, vagy mikor a panasz a bánatot fedi…)
Aki megéli őket gátoltnak, áldozatnak érzi magát.
Nem túl erős emóciók, ám annyi erejük van, hogy az embert újra és újra visszatérítsék az adott problémához.

A rendszerszintű érzetek egy bizonyos szisztémára vonatkoznak.

Olyan, mintha az ember –bármennyire is tűnik hitelesnek-, nem saját érzelmeit fejezné ki; azok mintha csak átáramolnának rajta…
Mivel az emóciók ezen csoportja gyakran annyira hosszú időn keresztül van jelen a kliensben vagy a szervezet életében, az ember általában nincs is ennek tudatában, sajátjaként éli meg őket…
A rendszerszintű érzelmek megjelenésére mindig erős jelzések utalnak.
Gyakran járnak olyan testi tünetekkel, mint hátfájdalom, izomfeszültségek, bőrérzékenység, feltűnhet a határozatlan tekintet, egyes témáknál egyfajta sajátos beszédstílus, s ilyenkor másfajta energiával beszél az ember…

Egy-egy rendszerállításon ilyen és hasonló dinamikákra derül fény.

Ezek objektív megjelenítése, megtestesülése hatalmas megkönnyebbülést, oldást, támogató erőt, biztonságot, s ezzel együtt szabadságot hoz.

Szeretettel várlak a következő csoportba Téged is (valamikor május első felében…)!

(Az érzeletípusok fenti csoportosításának forrása: Guillermo Echegaray: Las constelaciones organizacionales c. könyve.)