A rendszerszemlélet olyannyira (??) belém ivódott, hogy nemcsak a kliensek esetei, de egyéb olvasmányok kapcsán is eszembe jutnak olyan témák, amikről írhatok...
Ilyen ez is.
Sok-sok próbálkozás, rengeteg várakozás.
És mégsem.
Orvosok, barátok-barátnők, pszichológusok, kiscsoportos ülések, oldások, lazítások.
Organikus ok.
Vagy lelki.
Vagy más…
Gyerek nélkül?
Utánajárás, mérlegelés, elhatározás.
Örökbefogadás.
Ez maga a csoda!
Öröm.
Öröm - öröm-öröm.
Vagy mégsem.
Üröm.
„Én nem ezt akartam.” „Nem így…”
Mi történik???
A jó hír sokszor nem hír.
Annál nagyobb port ver fel viszont, ha valaki, pl. a fenti esetet megélve ki meri mondani, hogy ő nem erre számított. Nagyon nem.
Közben már ahhoz is rengeteg lelkierő kell, hogy ezt önmagának bevallja az ember.
Kérdések, önmarcangolás…
Egy ilyen esetről olvashattunk a Nők Lapja 2010/37-es számában, „Azt akarom, hogy ezt ne bánjam meg…” címmel.
Az „anya” csalódottan szembesül nap, mint nap azzal a ténnyel, hogy „gyermekeiről” lepereg minden jó, minden tanítás, minden szép…
„Adtam, adtam és adtam; gondoltam, ha már érzik a jót, akkor engedik, hogy a sajátjuk legyen.” –mondja Hulej Emese beszélgetőtársa.
„Abban a pillanatban, hogy nem látnak, elfelejtenek. Mindent, amit tanítottam. Azt, hogy szépen eszünk és nem beszélünk csúnyán. Ösztönlények. És nagyon nyersek.”
Pusztába kiáltott szó?
Hol lehet itt a hiba?
Gyereket akartál, megkaptad.
Anyai érzés?
Van, aki azt mondja, h ehhez bizony szülni kell…
Van, aki azt mondja, ez nem biztos.
Bert Hellinger keményen fogalmaz: a gyermekek helye a szülei mellett van, legyenek azok bármilyenek.
Véleménye szerint a „puszta” gyermek-vágyból fakadó adoptálás e rend súlyos megsértése, s ez alól csak az képez kivételt, ha a szülők maghaltak, vagy ha súlyosan bántalmazták, veszélyeztették utódaikat.
A kiskorúaknak majd’ 1%-a él az állami rendszerben, ebben évtizedek óta nincs változás. „A válság önmagában nem növeli meg a bekerülők számát, ahhoz egy családnak teljesen ki kell merülnie anyagilag, és morálisan is.”- mondja Radoszáv Miklós, a budapesti Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálat általános igazgatóhelyettese. (HVG, 2010. dec.11)
Gyermek van, gyermekre vágyó szülő-jelölt talán még több.
Az örökbefogadás jelenlegi rendszere olyan, amilyen. Adott.
Kanyarodjunk vissza ahhoz, hogy min áll vagy bukik egy adoptált gyermek felnevelésének sikere.
Illetve, mondjuk csak feltételes módban: min állhat/bukhat.
Aki az örökbefogadás mellett dönt, annak tudnia kell, hogy a procedúra eredményeként nemcsak a gyermeket, de annak egész családi rendszerét is megkapja!
Gyakori jelenség, hogy fejlődő országból, egy egészen más kultúrából származó gyermeken kívánnak örökbefogadással segíteni az adoptálással, s ekkor nemcsak a gyermek eredeti családjának, de országának, kultúrájának, vallásának, sorsának is meg kell adni a tisztelet!
A „megmentünk téged, egy sokkal jobb életet kínálunk neked” attitűd valójában nem segít a gyermeken. Konfliktusokat generál, lehet, hogy olyan erőseket, hogy a család úgy dönt: „visszaadja” a gyermeket. (Ezzel aztán ismét megéli a gyermek, hogy „nem kellettem”, „nem szeretnek”… )
Vannak bizonyos rendek, melyek ebben a témában is jelentéssel bírnak:
- Odatartozás joga. A biológiai szülők a gyermekhez tartoznak, a gyermek pedig e szülőpárhoz. Akár tetszik, akár nem, egy adott családba, családi rendszerbe születünk bele. A biológiai szülőket nem lehet egyszerűen félresöpörni egy „alkalmatlan/felelőtlen…, akármilyen volt” bélyeggel! Valószínűleg nekik is megvannak a maguk terhei, családi dinamikáik pedig hatnak...
Egy adoptált gyermeket elsődleges kötelékei a biológiai szüleihez fűzik, ám igen erős sorskötése lesz az örökbefogadó szülőpárral is.
Aki nem tudja, kik a valódi szülei, annak élete hazugságra épül, s ez kihatással lesz boldogulására, jövőjére, boldogságára.
(Igen, én magam is találkoztam már állításon olyan klienssel, akinek témája háttérben ez állt.)
- Hierarchia. Ebben a vonatkozásban arra gondolok, hogy a biológiai szülő, akár milyen is, mindig elsőbbséget élvez a gyermek szívében, hiszen élete tőlük ered.
A nevelőszülőknek, az örökbefogadóknak meg kell köszönniük (legalább a lelkük szintjén), hogy fenntarthatják, továbbvihetik az általuk teremtett életet!
„Technikailag” ezért is jó, ha a gyermek nem ugyanúgy szólítja biológiai és nevelőszüleit.
(A magyar nyelv gazdagsága sokféle lehetőséget ad erre: édesanya/édesapa, anya/apa, anyácska/apácska, mami/papi…
Ha pedig kezdettől fogva „két születésnapot”, a biológiait és a mi családunkba kerülésének időpontját is megünnepeljük, azzal ugyancsak természetes módon adjuk meg a szabadság és nyíltság lehetőségét, hiszen a két nap ünnepében mindkét szülőpár érdemeinek elismerése rejlik!)
A gyermek hű szüleihez, ugyanakkor hű azokhoz is, akikkel él, akitől azt a „sok jót” kapja.
Hű. És erős belső konfliktust él meg: megosztott a lelke. Nem lesz-e hűtlen a (lehet, hogy nem is ismert) biológiai szüleihez azzal, ha másképp él, másként viselkedik, mint ahogy velük tenné… Szabad-e másnak lennie, lehet-e egy kicsit boldogabb?
A gyermek akkor lehet nyugodt, akkor „szárnyalhat”, ha biológiai és nevelőszülei kölcsönös tisztelettel, elismeréssel, elfogadással tekintenek egymásra. Köszönettel és megértéssel. Ítélkezés nélkül.
Ebben rejlik az adoptáció valódi sikerének kulcsa. A gyermek így már képes lesz tisztelni nevelőszüleit, és valóban elfogadni mindazt, amit tőlük kap.
- Adás- elfogadás egyensúlya. A szülő ad, a gyermek elfogad. Soha nem tudja visszaadni azt a rengeteg szeretet, aggódást, törődést, az átvirrasztott éjszakákat, a több pénzzel járó túlórákat, az esetleges lemondásokat…
E rengeteg, szeretetből fakadó energiát úgy köszönheti meg leginkább, ha hasonlóképp viszi tovább munkájában, családjában…
A kisgyermekek testi és lelki egészségétől függ a majdani felnőtt testi és lelki egészsége, boldogulása is!
Igen, az örökbefogadás hatalmas felelősség.
