Hajnal lehetett, de odakinn még nem világosodott, mikor az jutott eszembe/azt éreztem (?), vagy arra ébredtem, ha egyáltalán tényleg felébredtem, hogy az apákról kell írnom. Beindult az agyam, s szinte tudatosan kellett magam leállítani, hogy képes legyek újra elaludni…
Megpróbálom most felidézni az akkor feltörő gondolatokat.
Tény, hogy a legutóbbi családállító nap témáinak többsége valahogyan összekapcsolódott az apával.
Volt, hogy már maga a „kérdés” is erről szólt, de volt, hogy később kanyarodtak a történések ebbe az irányba…
Ha most tisztán a „hagyományos” pszichológiai, fejlődéspszichológiai elméletekre és ismeretekre gondolok az apasággal kapcsolatban, olyanok jutnak eszembe, mint apa-szerep; modell, példakép; az apa, mint gyermek későbbi pszichoszexuális fejlődésének egy tényezője; a stabil apa-anya, apa-gyermek kapcsolat hatása a felnőttkori párkapcsolatra…
(S ha jól belegondolok, hát leginkább az anya szerepe, érzései, ennek hatásai… azok, amikkel már a prenatális időszaktól foglalkoznak a kutatók.)
Amennyiben viszont „Bert Hellinger-i szemlélettel” tekintek az apaságra, ilyenek jönnek elő:
tudattalan hűség; meghatározó férfimodell (mást jelentve a fiú és mást a lány gyermekek számára); elfogadásától függhet, hogy elfogadom-e az ételt, vagy nem; a család nőtagjaiba oltott belső vezérlő (jel-)mondatok erősen kihathatnak az ő megítélésére is; az apa (férfi sor) pénzhez való hozzáállása, ill. a családi vagyon sorsa; férfiak és férfi-energiák, a férfi sor (apa, apai nagyapa, dédapa…) ereje…
De meghatározó az is, hogy hol van a férfi, az apa helye a családi sorban, hogy ki áll az apa mellett a családban…
Hosszan folytathatnám e sort anélkül, hogy a bennem megelevenedő felállítások közül akár egyetlenegyet is konkrétan megemlítenék.
Egy dolog viszont közös minden apában: noha a férfi a „harcos archetípusát testesíti meg”, ő a kemény, az erős, aki sosem „rogyhat meg”, nem sírhat (hiszen sokszor már kiskorától erre kondicionálják: ha fáj, nem baj, „katona-dolog”), mégis mélyen érző lényekről beszélünk. Olyanokról, akik képesek feltenni egészségüket, életüket egy eszméért, nőért, gyermekért, vagy családjuk más tagjáért…
Mivel ők is sorskötésben vannak, sok minden meghatározza, miként viselkednek férfiként, barátként, szeretőként…
Komplexen, komplexebben kell tehát ránéznünk az apákra!
Kemény volt? Szigorú? Esetleg túl kemény? Vagy épp ellenkezőleg, nagyon engedékeny? Elhagyta a családját? Vagy erre kényszerült? Ivott? Nem törődött a gyermekeivel?...
Mindez valószínűleg nem azért történt így, mert ő alapból kemény, agresszív, csapodár, felelőtlen, nemtörődöm… ember lett volna! Nem, ez így túl egyszerű lenne.
Gyermekként, vagy akár később, családállításon, felnőttként ítéletek nélkül kell ránéznünk.
Igen, kimondhatók a megélt sérelmek és a fájdalmak, ám mivel a felállítások lélek szintjén mutatják meg a valóságot, sokszor láttam, és tapasztaltam, hogy a szülőt ez vagy meglepi, vagy nem bántja, esetleg úgy érzi, hogy gyermeke igazságtalanul vádolja őt, s olyanokat állít (pl. „Sosem szerettél!”), amik esetleg nem is voltak úgy…
Egy gyermek nem láthat bele a felnőttek életébe, az őket mozgató dinamikákba, de talán nem is kell ismernie részletekbe menően bizonyos titkokat; ahogy egyik mesterem jelképesen mondogatta: „Mars kifelé a szülők hálószobájából!”
A gyerek, „csak” a gyerek.
A gyereknek a biológiai szülei az „édes szülék”, legyenek azok bármilyenek is!
Adódhatnak persze olyan szélsőséges esetek (különösen kegyetlen agresszió, incesztus…), amikor e tényt élesen külön kell választani attól, hogy egyébként ő az édesapa/édesanya.
Ilyesmik jártak a fejemben hajnalban, aztán a reggeli futás közben előfurakodott még egy gondolat, talán a legfontosabb, vagy legnyilvánvalóbb:
Ahhoz, hogy egy férfi valóban apa lehessen, előbb anyává kell tennie egy nőt.
(„Na, ez könnyen megy” - mosolyoghatnak most néhányan, ám mások talán nagyon is egyetértenek azzal, hogy ez nem is mindig olyan egyszerű dolog!)
Gyakran előfordul viszont, hogy mivel nincs organikus oka annak, hogy csak nem jön a várva várt baba, azt a tanácsot kapja a pár, vagy annak egyik tagja, hogy lazítson, ne akarja olyan görcsösen…
Ez néha sikerül, néha nem, mert meglehet, hogy más is áll a háttérben.
Valami, amit egy jóval nagyobb rendszer összefüggései magyaráznak.
Hogy mik lehetnek ezek?
Mondhatjuk, hogy ahány családi rendszer, annyi féle lehetőség, annyi féle kombináció.
Egy meglepőnek számító gondolat jutott eszembe ezzel kapcsolatban, melyet, mint elméletet évekkel ezelőtt hallottam, aztán egy állításon pont ez volt az oka annak, hogy a férfi miért nem mert apává válni:
a férfi élet-halál ura.
Az élet – gyermek párhuzama könnyen megérthető, ám a halál abban a vonatkozásban jön a képbe, mely szerint a születés, a szülés bizony magában hordozza ezt az eshetőséget is, s a férfi (családi rendszerének korábban, lélek szinten megtapasztalt negatív történései miatt, a nő iránti féltésből, mély szeretetből fakadóan) inkább lemondott erről a „rizikóról”…
Nagy felelősség ez, melyet tudattalan dinamikák határoznak meg, s melyek gyakran épp a családállításban megjelenő képek, történések kapcsán kerülnek felszínre, válnak érthetővé, s oldhatók fel.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy az apa, az apai érzés mikor születik meg egy férfiban.
Vajon elegendő-e anyává tennie valakit, ill. mi kell ahhoz, hogy maga az apaság ténye valóban jól működő kapoccsá váljon, s akkor még az örökbefogadásról szót sem ejtettünk...
Nos az ilyen és hasonló felvetések abszolút helytállóak, hiszen az élet esetenként sok fájdalmas tapasztalatot hoz,
ám hiszem, hogy a mögöttes, megoldáshoz vezető dinamikák Hellinger módszerével mind feltárulnak.
PS:
Grecsó Krisztián Isten hozott c. regényében találtam egy, az apaság, a "férfi-sor" témájába vágó gondolatot:
"... Egy anyától nem lehet kapni efféle örökséget! Az anyák szeretnek, maga is tudja, kedvesem, az életük árán is, de nincsen gyökerük az időben. A térben van. Mint a kotlósnak." (Na jó, ezzel kapcsolatban vitába szállnék, mert a női vonal éppúgy jelentős... Persze egy fiú, férfi életében az apa másért kulcs-figura... úgyhogy folytassuk az idézettel, mert most jön a lényeg: )
"Ha nincsen apja a férfiembernek, akkor nincs mögöte semmi, csak kongó üresség, szomorúság és bánat." - Ha van is nagyapa, az apa hiánya mindig fáj, mert az apa apa, a nagyapa meg a nagyapa, senki nem pótolhatja a másikat, nincs olyan (a rendszer szempontjából), hogy egyik egyszerűen a másik helyére áll, s azzal el is van intézve a dolog.
Ez persze ugyanígy érvényes az elvált szülők esetére is. Az apa/anya mindig az apa/anya lesz, az igazi, bármilyen is volt, ill. bármi történt is s szülők között.
