AZ ÉLET MENETE

"Németek Az élet menetén? 

 ...ez a német csoport javarészt unokákból áll: a krematóriumokat építők, a gázkamrákat tervezők, a drótkerítéseket gyártók, a Zyklon-B gázt szállítók unokái vannak itt velünk. Ők nemcsak zarándoklatra, hanem vezeklésre is jöttek ide, nagyapáik bűneiért..." - kezdte Kardos Péter főrabbi Az élet menete alkalmából elhangzott beszédét egy német és magyar nyelvű köszöntést követően.

(http://www.mediaklikk.hu/musor/az-utodok-remenysege-a-zsido-hitkozsegek-musora/
 A beszéd a 22. perctől hangzik el, bár az egész műsort ajánlom...)

Így van ez RENDjén.

Eszembe jut a Bertold Ulshamer könyvében olvasott 3 választási lehetőség, amit az akkori, II. világháborúbeli generáció gyermekei, unokái tehetnek:

-       Elfogadják szüleiket, azok bűntudatát, mely a Harmadik Birodalom összeomlása után ébredt bennük, ugyanakkor tovább is viszik ezt a bűntudatot, szégyenérzetet.

-       Nem akarják elfogadni a bűnökkel terhelt szülőket, nagyszülőket, szemükre vetik tetteiket, ám így ők maguk gyökértelenek, erőtlenek lesznek, mert aki bíraként emelkedik szülei fölé, az elzárja magától a családbab rejlő erőt.

-       Katonai bakancsot húz, elítéli, üldözi, bántalmazza a külföldieket, más népcsoportok tagjait, szélsőséges eszméket vall.

Ezzel elfogadják ugyan apáikat olyannak, amilyenek voltak, erejükből részesülve tetteikkel, bűneikkel hozzájuk hasonlóak lesznek.

És eszembe jut Jorge Semprún nemrég olvasott könyve, „A nagy utazás”.

(Tizenhat esztendeig várt az író, hogy az idő megérlelje benne A nagy utazás-t. Várt türelemmel, önfegyelemmel, hogy emlék és gondolat, és mindaz, amit közölni akar az emberiséggel, megtisztuljon az esetlegesség salakjától, tiszta és természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön. Négy napig utazik Jorge Semprún, a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor felé. Ennek a négy napnak a története az írás; ám szerkezetileg négy nap a regény időtartama: Semprún mesterien szerkeszti egybe a négy nap történetével az „utazás” előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt, amit lényegesnek, közölnivalónak érez.)

Ebből idézek most:

„A vonat ebben a pillanatban ismét megindul. A peronon egy tízéves kölyök áll, öklét rázza felénk, és ocsmány ostobaságokat üvölt. (…)

Semmiről sem tehet ez a kölyök és mindenről tehet.

Nem akarta, hogy kis náci legyen belőle, s mégiscsak egy kis náci.

talán már nem is lehet más, mint kis náci, s ha felnő, nagy náci.

Az egyén viszonylatában értelmetlen minden ilyen kérdés.(…)

A gyereknek semmi köze az egész ügyhöz.

Csak olyan mértékben van köze hozzá, amennyire mások hozzákapcsolták,

nem ő akart, hogy köze legyen hozzá.

Kővel dobált meg bennünket, mert szükségszerű, hogy a tébolyult és félrevezetett társadalom, melyben felnő, kővel dobjon meg bennünket…”

Óriási a szülők, a társadalom felelőssége abban, hogy mit örökít tovább, mi adja majd gyermekeiknek az odatartozás érzését, az erőt!

tettesek-áldozatok, áldozatok-tettesek

Hellinger-féle családállításokon is előkerülnek ezek az ismert, vagy tudattalan kötelékek, mindegy, hogy 70, vagy  20 évvel ezelőtt történtek.

Dolgozni kell vele.

Feldolgozni.

Emlékezni.

                           (A képet 2013 júliusában készítettem Auschwitzban.)

"Messze túl a rossztettek s jótettek fogalmán van egy mező. Ott találkozunk." (Dzsalál ad-Dín Rúmí)

Pont ebbe a mezőbe hívlak benneteket, május 17-én, szombaton, Budapesten.

Ha kíváncsi vagy, milyen is ez a mező, hogy mit és hogyan lehet ott érezni,
ha visszatérő problémád van, ha egyszerűen csak fejlődnél, ha magánéleti vagy szakmai válaszút előtt állsz, ha gyógyulnál, ha úgy érzed, valami visszahúz... ajánlom a Hellinger-féle állítást.
Tapasztalatszerző/segítő képviselői és saját témát/kérdést hozó résztvevőként is várom jelentkezésed!
(lilla.linkes@gmail.com)